Beszélgetés Tóth Antal művészettörténésszel a Magyar Nemzeti Galériáról, Szentendréről, az 1968-ban végzett híres művészettörténész évfolyamról Jóry Judit - Mikre emlékszel az évfolyamunkból? - Arra a megfontolásra jutottam, hogy ötletszerű jegyzeteket készítek apropós alapon klárisba fűzéssel. Szóval olyanokra gondolok, hogy jó pár évvel ezelőtt irigy lettem a Puszira, (Pusztai László) mert azt közölte, hogy önéletírásában már a 84. oldalnál tart. Egyformán honoráciorok vagyunk. Na de neki mitől ilyen erős az önérzete, hogy életútját és egyáltalán nem eredménytelen szakmai pályafutását memoire-ban örökítse meg. Bennem még most is pislákol, pedig hát időközben idős lettem, a fiatal koromban érzett megilletődöttség, hogy művészettel és művészekkel foglalkozom. Az előbbi terhe alól azzal bújtam ki, hogy esztétika helyett inkább a történet (történelem) feltárásával foglalom le magam. A tények feltárásával és közre adásával. Más a véleményem, mint az MR I. Kossuth rádiónak, amelyben naponta elhangzik, hogy "a tények mögött a lényeg!" Azt vallom, hogy a tényekben van a lényeg. Ez szakmai és emberi hitvallásom szerint harc a tetszetős szövegelés ellen, a magyar képzőművészet kritikájában és esztétikai feldolgozásában valamint üzleti forgalmazásában egyre jobban megnyilvánuló szegregáció ellen. Talán nem csak hiú remény, hogy ezzel a szerény kiállással, "illatozó ibolya" álláspontból józanító dózisokat injektálok szakmámba. (Szeretném ha bombákat dobálnék rá.) - Konkrétumokat kérek... - A művészekkel meg már partnerként vagyok képes érintkezni, tárgyalni. Ázsióm van a szobrászok között és Szentendrén, ahol érdemeimre tekintettel beválasztottak a Szentendre Művészetéért Alapítvány kuratóriumába. Elnöke éppen sógorod, Farkas Ádám, tiszteletbeli elnöke Deim Pál, aki szentendrei működésem kezdetén ujjongással fogadott, majd elhidegült tőlem, mert nemcsak az ő szekerét toltam, hanem megpróbáltam az (akkor még áttekinthető és létszámban is kezelhető) szentendrei festők összességének érvényesülését elősegíteni, mint a szentendrei (akkor még) Ferenczy Károly Múzeum dolgozója, 1970-73 között. Nekem bizony Szentendre jelenti a pályámat, amit te nem tudsz, vagy nem figyeltél rá. 1965 szeptemberétől szentendrei lakos vagyok (albérletek után OTP /adós/ lakástulajdonos). Ma is oda vagyok bejelentve. Lakásom egyenlő közelségben van a régi és az új művésztelephez. Ez topográfiai és szellemi szempontból is igaz. Éppen bővítem "mókus odúmat", manzárd lakásomat. Az elnevezése Stoltz Dénes barátomtól, nagy leányom első zongoratanárától származik, aki éppen most egy proszektúra tepsijében található. Öt éve tartó folyamat, mert ragaszkodom a saját kezű kivitelhez, ti. felfogásom, hogy egy férfi értsen a hajléképítéshez és tudja is azt végrehajtani. A bővítést természetesen ma már nem magamnak, hanem a gyerekeimnek csinálom. (Bár duzzogónak nagyon jó. Sokszor intem az asszonyt, hogy büntetésből örökre  kiköltözöm a szentendrei lakásomba, ha felhúz, felbosszant, vagy utólagos tájékoztatásommal mélyre nyúl a pénztárcámba. Bár ma a Krisztus pénze sem elég a napi létfenntartásra. A fenyítés ebben az örökre kitétel.) Persze ijesztgetésem az asszony nem veszi komolyan. Tisztában van család szeretetemmel, na meg a fiatalságommal. Erről jut eszembe: az is nagy élményem, hogy nem vagyok röghöz kötött. Már fiatal koromban vágytam rá, hogy időnként egyedül legyek. Konkrétan el tudjak vonulni a családtól, mit ad Isten másik férőhelyre, másik lakásomba. János bácsink legvidámabb barakkjában erre nem volt pénzem, de jogi lehetőségem is csak korlátozott. Egy család, egy lakás mellett legfeljebb csak üdülőd lehetett, vagy zártkertben 12 négyzetméteres sufnid. Egyébként ennek a vágyamnak a valóra váltása ösztönzött, hogy társasházi lakásunk padlásterét beépítsem - dolgozószobának. Sürgőssége első feleségemtől való válásunkkor lett a dolognak. Nem állok és korábban sem álltam egyedül azzal a vággyal, hogy a családomtól mértéktartó távolságban éljek. Te is jól ismered E. élethelyzetét. Ő a legnagyobb barátságban a feleségével gyakorolja ezt az életmódot. Gimnazista osztálytársaim egyik része fiatal korában munkavállalás címén szétspriccelt a világba. Most bezzeg otthon, illetve a legközelebbi kocsmában ülő. Apropó, az újabban gyakori osztály- és érettségi találkozók (tavaly, ha jól számolom a 45 év elmúltával jöttünk össze) egyre jobban megdöbbentenek. Ki a fene ez a sok öreg ember és nő. Nemcsak az eleve idegen házastársak, de a négy esztendőn át sorsközös osztálytársak is. Volt eset, hogy elővigyázatosságom ellenére is olyanok közé huppantam egy székre, akiket nem ismertem fel. Baromi kínos. A beszédtéma is megváltozott. Egykor unos-untalan a közös diákcsínyeket idéztük fel. Most szinte mindegyik öregdiák konszolidált családi életéről és legfőbb büszkeségéről, unokáiról beszélt, mint a sancta mediocritas gyönyörű beérésének ünnepéről. Szomorú ugyanakkor, hogy az egykor harminc főt meghaladó osztálylétszám tagjainak csak a fele él. A legjobbak mentek el, a legjobb sportoló, a két atomtudós, a leglinkebb, a lezüllött legvagányabb stb. - S a mi évfolyamunk? - Évfolyamunk megítélésem szerint egyelőre jól áll élet-halál dolgában. Én mindössze két eltávozottra emlékezem. Az egyik a bulgár Emil Paraskevov, aki Párizsban közlekedési baleset áldozata lett, és Nagy András, akinek társadalmi mozgalmi működéséről (SZETA) vannak ismereteink. Tudsz-e többről? Én szívem szerint rád bíznám a létszámnyilvántartást (készakarva nem nevezem halállistának), mert az idős korára is vidám maradt Csenkeyben nem bízom. Félek, hogy rosszul számol. Az évfolyamból másoknak meg nincs affinitása a dolog iránt. - Családod? - Az építkezésemben a gyerekeimre hivatkozom. Tudnod kell, hogy előre haladott koromra ugyanis három gyermekes apává küzdöttem fel magam. Az első fészekaljból származó nagy lányom Judit (férje után Halper Judit) kitűnő zongorista, vejem Halper László jazzgitáros, aki roppant elvont zenét komponál és játszik. (Szóval hasogassa a fülemet.) A második fészekaljból származó kislányom Ágnes már 19-ik évében jár. A szaporulat koronáját a fiamat, Tamást - az asszony irántam megnyilvánuló alkalmazkodó készségét kifejezendő - pontosan a 48-dik születésnapomra hozta a világra. Az életkorunkból származó distancia miatt inkább unokámnak, mint fiamnak tekinthető. Az utóbbi gyerekeimnek családi neve Wonke-Tóth. Az édesanyjuk családi neve után, akinek "jól hangzó" magyar neve: Wonke Gladys. (Volt közúton ellenőrző rendőr, aki rákérdezett, hogy cég tulajdonában van-e a kocsink. Ebben az angolszászt majmoló világban ez nem csoda.) Az elnevezés magyarázata, hogy az egykor még áttekinthető, forgatható budapesti telefonkönyvben 24, írd és mond huszonnégy oldal Tóth volt és mindössze két sor Wonke, a feleségem és bátyja telefonszámukkal. - Jóry csak kettő van, én meg anyám, az enyém meg most nincs is benne... - Ez az áttekinthetetlenség, amire utalok, a computer logikának a magyar nyelv ellenébe ható ártalmából következik. Mára megszűnt az ÁBC rend, amelyet annak rendje és módja szerint el fog felejteni a jövő generáció.(Lehet, hogy túlzás a jövő idő!) Helyette a betűrend működik, ti. az van a gépben. Nagyon bosszant és nemcsak gyakorlati, de elvi szempontból is. - Szentendre... - Visszatérve Szentendréhez, mint szívbéli szakmai tárgyamhoz, egykor arra gondoltam, hogy a helyi festészet mellett a helytörténetbe is belemélyedek, hozzávetőleg olyan alapossággal, mint Csatkai Endre Sopronéba. Kutattam is a helytörténetet és 4-5 éven át cikkeztem is róla a helyi műsorfüzetben, amely akkor, az 1970-80-as évek fordulóján, komoly ismeretterjesztő feladatokat is ellátott. Megnyugvásomra az újabb helytörténészek gyakran citálnak írásaimból, és kevés megállapításom korrigálják, bár jobbára másodlagos forrásokból merítettem adataimat. Szentendre vonatkozásában csúcsteljesítményemnek tekintem, hogy 2007-ben (egyik helyi művészettörténésszel, Bodonyi Emőkével közös szerkesztésben) sikerült kiadni az elveszettnek, megsemmisültnek hitt, majd 1980 körül előkerült és 1998-ban Schleininger Tamás helytörténész által újfent előbányászott iratanyagot a Szentendrei Festők Társasága működéséről. 2007. esztendő arany évem. A dokumentum kötet mellett, a Corvina kiadásában a Szentendrei Régi Művésztelep című könyvem is megjelent. Közel negyven év kutatás eredményeképpen, a Vayer Lajos módra történt cetlikre jegyzetelésen megörökített dokumentumok könyvvé formálásából. A szentendrei kutatásaimmal kapcsolatban már mindenről lemondtam. Ámde milyen forgandó a szerencse, közel negyven év várakozás és reménykedés meghozta a gyümölcsét. Egykor bent forogtam a szentendrei művészeti közéletben, de 1992 óta a családommal Budapesten, a Nagymező utcában élek - nem kis örömömre. Annak rendje és módja szerint Szentendrén megfeledkeztek rólam. Ámde 2002-ben helyi művészek, Balogh László és Holdas György felhívta rám a figyelmet és megbízást kaptam a Régi Művésztelep Kulturális Egyesület elnökétől, Szakács Imre festőtől, hogy működjek közre a Vigadó Galériában rendezendő kiállításukban. Szellemmel és szöveggel. Ez megtörtént. Azóta rám járnak, és kézről-kézre adnak. Túlzás is, többek között azért, mert a megtisztelő felkéréseknek nincs, vagy alig van anyagi hozama. Ellenkezőleg nekem jár kiadásokkal. (Magyarán szólva támogatom könyveim kiadását.) Ilyen ma a világ. Hála Istennek az üzleti életben való részvételem miatt, szakértek és adok-veszek, módom van rá. Szakmai működésem egy ideje átprofilíroztam, szakértői tevékenységet van bátorságom folytatni. Ugye arról, hogy a műtárgyak árucikkek is, társadalmi megállapodásban kialakított forgalmi értékkel, egyetemi éveink alatt egyetlen szó sem esett, vagy nem emlékszem rá. Miért hallgatták el előttünk professzoraink, ahogy azt is, hogy lehet és érdemes gyűjteni műtárgyakat. Azóta szerencsém volt látni Zádor Anna maradéknak ható gyűjteményi hagyatékát a Nagyházinál és Aradi Nóra gyűjteménnyé nem vált képeit a Forrónál. Ha erre, ebbe az irányba is terelték volna a figyelmünket, ma mindnyájan sok, legalább is több műtárgy birtokában lennénk. Ugyanis apró tárgyak árban nem voltak elérhetetlenek. Emlékszem Metzner (vagy Mecger, mi így neveztük) János évfolyamtársunkra, aki Párizsból Picasso kerámiatányért hozott haza. (A szakmánkban nem jelesült, de párnázott széket toltak alá a Bábszínházban.) Gazdagsága számomra akkor elérhetetlennek tűnt, mind a párizsi utazás, mind Picasso vásárlás tekintetében. - És a többiek? - És előhozom megint a Puszit, aki szerencséjére a Műemlék Felügyelőségen Boross Béla mellé került, a legnagyszerűbb tovább képzésre. Boross ugyanis nemcsak szakmánk kiváló művelője volt, de műgyűjtő is, aki iparművészeti tárgyakkal foglalkozott, azokat gyűjtötte. Valószínűleg dzsumbujos csapások is tévedt, mert váratlanul "megöngyilkolták". (Nem egyedül, Deák Dénes is más önkezével halt meg. Mindkettő kiderítetlen.) Pusztai Laci nagyon okosan azt tanulta meg Borosstól, hogy gyűjtsön, mégpedig speciális tárgykört. Ezt a XIX. században Felvidéken készült művészi vasöntvényekben találta meg. Miután összeszedte mindazt, amihez hozzáfért, megkutatta és monográfiában feldolgozta a témát. Ezzel árat, mégpedig komoly árat képzett ezeknek a munkáknak, egész gyűjteményének. Van még egy ilyen gyűjtő ismerősöm, "kedvenc nepperem", Egyeki Tamás, jelenlegi polgári foglalkozása szerint halőr egy Pesthidegkút közelében található (tengerszem) tónál. Ő a középkori vértálakra szakosodott már 16 éves korában. Tavaly jelentette meg a 174 darabos gyűjteményét bemutató könyvét. Kutatásait a szakma német kutatói is nagyra értékelik, ahogy a gyűjtemény árát is, hiszen a vértálak a német késő gótika remekei. - MNG... - Rákérdezhetsz, hogy mi dolgom hivatalommal, a Magyar Nemzeti Galéria Szoborosztályával, amelyet több mint húsz éve vezetek. Bevallom a tárgyak szeretete mellett a félsz is ott tartott (tart még ma is, bár nyugdíjazásom miatt kifelé áll a szekerem rúdja). Nem tudtam elképzelni az életemet szabad úszóként, fix fizetés nélkül. Úgysem, hogy kevesebbet keresek, mint egymást  követő feleségeim, élettársaim. Bár "válóokom-haveromat" gyakran ugrattam azzal, milyen jó néven venném, ha eltartana. Nálam erre nem került sor, nem is kerülhetett rövid egy esztendős kapcsolatunk során, de bekövetkezett jelenlegi férjével együtt élve, akinek a mai szomorú sorsfordulatok szerint, hol van, hol meg nincs állása. Folytatom azzal, hogy a galériabeli állásomat leginkább hivatalnak tekintettem. Működésemet ott két dolog minősítheti. Az egyik a szerzeményezés. A leltárkönyvből áttekinthető, hogy mi mindennel gyarapítottam a gyűjteményt. Nyugodtan állíthatom, nem kell szégyenkeznem miatta. Mostan tájt felmerült bennem a kétség, vajon érdemes volt-e. Van egy bizzar, remélhetőleg csak agyrém kategóriába sorolható nézetem, hogy amit állami, újabban kincstári tulajdonba gyűjtöttünk össze, kész préda. Egyszer csak lenyúlja valaki, a közös nemzeti vagyon annyi más része után. A másik minősítő tényező, hogy a gyűjteményt kezelő szakember (régi elnevezéssel múzeumőr) a tárgyak fizikai létének megőrzésén, adminisztratív nyilvántartásán túl, szellemi síkon mennyire gondozta, ápolta az anyagot. E tekintetben kifogások érhetik működésemet. Nem arról van szó, hogy én nem írtam tanulmányokat, cikkeket, esszéket, de elvárható lett volna tőlem egy összefoglaló munka a magyar szobrászatról. Ehhez nem éreztem indíttatást, tehát nem is készítettem el. Bezzeg diplomamunkámat - fiatalos zöldfülűséggel, a XX. századi magyar éremművészetről (az egészről) volt bátorságom írni. Munkámnak méltatója is akadt Szabó Júlia (Marosiné) személyében, aki valamelyik FIDEM kongresszusra szerette volna kiadatni. Nálam okosabbak, mint például Nagy Ildikó ebből részleteket dolgozott fel és érthető módon sokkal mélyebbre hatóan, mint én. Ha már megemlítettem őket... Dr. Török Gyöngyi (őt még nekünk sem illik titulusa nélkül szóba hozni) és Eisler János is annak a véleményének adott hangot, hogy ennek az egy-két esztendővel felettünk járó generációnak tagjai (Marosi Ernő, Kovács Péter, Kovalovszky Márta, Nagy Ildikó, Tímár Árpád stb.) mint véd- és dacszövetség igyekezett bennünket, évfolyamunkat visszatartani, elnyomni. Magam ezt nem tapasztaltam, talán azért mert kis pályásnak ítéltek. Felvállalom. Évfolyamunk eredményes, tehát eleve tehetséges volt (és van, létezünk) egyénenként és összességében, mondom pusztán abból ítélve, hogy valamennyien a pályán maradtunk és működünk. A Gulyás fivérek ugyan más pályára mentek, de abban a csúcsra jutottak fel. - Evvel együtt, nagyon szorosan kötődik Gulyás eredeti szakmájához - Emlékszel-e arra, hogy hány arc tűnt el a fölöttünk (és kevésbé emlékezetesen) az alattunk járók közül. Ők talán bele sem folytak a szakmába de tuti, hogy semmivel nem váltak ismertté abban. A tehetségből persze nem egyformán részesültünk. Magam úgy ítélem, hogy Nagy András univerzális beállítottsággal rendelkezett, nem véletlen, hogy beleunt (talán bele se kezdett) a művészettörténetbe. Mrávik Lacinak kifejezetten a művészettörténethez volt már tanulmányaink kezdetén is kimagasló tehetsége. Hogy marsallbot lapult a szütyőjében, éppen a II. világháborúban elrabolt, foglyul ejtett műtárgyak témájának felfedezésével és  kidolgozásával bizonyította. (Lásd. Sacco di Budapest) Na és a kézügyessége is említésre méltó, amelyről a tanszéki tanári asztalon folytatott vége láthatatlan gombfocizásban tűnt ki. (Nagy András volt a másik gombfocifenomén.) Hozzájuk hasonlóan nagy tehetségnek bizonyult a gyakran zavarba ejtően konfúzus tekintetű Aknai Tamás is. (a csapatban szép gomb voltam én is) Mi, többiek arra kényszerültünk, hogy szorgalmas munkával műveljük ki képességeinket, hozzunk ki magunkból eredményeket. Mint említettem mindnyájan meggyökereztünk a szakmában és építményébe beleraktuk a magunk kisebb-nagyobb építőkövét. (Már a homokszem is eredmény!) Érdekes volt tavalyi évfolyam találkozónk Pécs kulturális nagymoguljánál Aknainál. Tamás mondjam azt, nagypolgári keretek között él, de semmit nem veszített gyermekes kedvességéből, és (körünkben) szerénységéből. Teljes plénumban és kisebb csoportokban remekül elbeszélgettünk és örömmel állapítottam meg, hogy az aktualitások jöttek szóba, nem a nosztalgiázás. Nem feledékenység miatt, hanem mert úgy tetszik, nem váltunk (még) öreggé. P.S. Tóh Antal a Molnár C. Pál kör vezetője. Vissza a lap tetejére