A művészettörténész dolga és munkája Beszélgetés Eisler Jánossal / részlet Jóry Judit Eisler János művészettörténész. 1968 óta a Szépművészeti Múzeumban dolgozott, a szoborosztályon. - A Szépművészeti Múzeumról... - Hasonlóan a Szépművészeti Múzeum valamennyi muzeológusához, a régi szoborosztályon én is kényszerpályán haladtam, immár egy évtizede, inkább időszaki, un. kamara-kiállításban gondolkodtunk. Az egy Anyaga terrakotta c. kisebb kiállítást rendezni, melyen a frissen restaurált itáliai quattrocento szoborműveket és az Iparművészeti Múzeum gyönyörű szép fajansz edényeit kívántuk bemutatni... - A tanításról... - 1994-ben pályáztam a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Művészettörténeti Tanszékére, oktatói munkára. Nagy feladat volt a tanítás, ha részletezhetem. Újra kellett tanulnom, és az elmúlt évtizedek kutatási eredményeiről szóló publikációk megismerésével kiegészítenem azon korszakokra vonatkozó ismereteimet, melyeket egykor 1963-68 között tanultam. A mai diákok számára különösen időszerű a pozitivista alapok lerakása, hiszen ismereteik szélességben és mélységében sajnos, messzire elmaradnak az egykor általunk, az egykori általában latinos gimnáziumokból magunkkal hozott anyagtól. Nem lenne tisztességes az összehasonlítás a mával, de annyit változott a világ, hogy a gimnázium befejezésekor már érettebb hallgatók ma divatosabb pályára igyekeznek - hiszen a humaniorák, ilyen a művészettörténet is - messze nem kerültek még társadalmunkban az őket megillető helyükre. Magam részéről Debrecenben egyik fontos feladatomnak tekintem, hogy a nyugat-európai művelődés megismerésére ösztökéljem a hallgatókat, nemcsak a művészetére, hanem - ami ma szinte teljesen hiányzik az alsóbb szintű oktatásból - az eszmetörténetre is. - A kerületünkről... - Ha a Kis-Sashegy dombjáról letekintünk, a főváros talán egyik legszebb, de mindenképp legtávolabbra nyúló panorámája bomlik ki előttünk: mély völggyel, kissé odébb a Várhegy nem túl magasra törő, szép vonalban húzódó gerincével, távol a Duna szalagjával, ennek a széles átmetszésektől mentes panorámának a megőrzésére nagyon kell figyelni. A kerület lakosai büszkék lehetnek arra, hogy itt épült a főváros legsikerültebb új temploma, ezért drukkolhatunk, hogy a Felső-Krisztinavárosi plébániatemplom rekonstrukciója illetve újjáépítése is jól sikerüljön. De nem vagyok építész, így inkább arról beszélnék, hogy az egykori, nem proccos, de mégis budai villanegyed mára még megmaradt, sok helyütt intim jellegét kellene megőrizni a kerületben. Hiszen a Németvölgyi út felett, sőt egykor a MOM parkban is - talán nem mondom pontatlanul - egykor még szőlőtövek sorakoztak s az inkább nyári összejövetelekre alkalmas, számos faház vagy tornácos földszinti építmény belső kertjei ma is csendes pihenőhelyei lehetnek az itt élő lakosoknak. - A választott szakterületről és a modern művészetről... - Mint minden szakmában, a művészettörténetben is annak művelője csak egy szeletet kutat. Jómagam a gótika és reneszánsz stíluskorszakok iránt érdeklődöm, ezen belül is főként a szobrászat emlékeit kutatom. Tehát ugyanennyire jogos és helyénvaló lenne azt kérdeznie, mi a kapcsolatom a többi képzőművészeti korszakhoz. Én azt hiszem, amióta a szakmát csinálom, tanulom a művészet értését. Így igyekeztem megismerni, megtanulni a 20. sz. művészetét. Arra azonban az idő múltával rájöttem, nem követhetem Thomas Mann mondását, aki azt mondta a modern kortárs művészetről: a korom művészete, vállalom, tehát az enyém. Nos, én azon a véleményen vagyok, hogy nem érdemes minden kortárs-jelenséget követni. Lehet, hogy ebben megengedhetetlenül konzervatív és szubjektív vagyok, de azt hiszem, nem minden fontos abból a korból, melyben élnünk adatott. A modernnel valami olyan kezdődött el a múlt században, ami gyökeresen, radikálisan új és más volt, mint a megelőző kultúrában a művészet. Magam, bevallom, tájékozódásomban már nem vagyok aktuális, munkámhoz kapcsolódó kérdések foglalkoztatnak. Az idő múlásával sajnos, be kell látnom, nem minden nélkülözhetetlen számomra. - A kortárs műgyűjtésről ... - Van kortárs és modern mű, amit szívesen látnék lakásomban. A szerzeményezés mindig a lehetőségektől függött. Gondoljunk el egy képzeletbeli lakást, ebben szívesen látnám egykori munkáimhoz kapcsolódó, vagy érdeklődéseimhez kötődő emlékeimet. Ilyenek lennének Illés Árpád tojástemperával festett szürrealista madarai és hüllői, tojásformái, Szántó Piroska metamorfózisba hanyatló virágcsokra, Somogyi Győző szitanyomat mappája, Marosvári György barátom növényi organizmussá alakított ledobott blue jeans-éről egy grafika, a munkaasztalomon Luther Márton emlékmedál Borsos Miklóstól - annak emlékére, hogy segíthettem a Luther emlékkiállítás szervezésében - vagy egy szép érem Móra Ferencről, mivel édesanyám családja jól ismerte a Móra családot Kiskunfélegyházáról. - A szó és a kép művészetéről... A beszéd és a látás mögötti gondolkodásmódról... a stílusról ... - Úgy érzem, az élet számos területén érvényes a régi mondás: a stílus maga az ember. Ha visszagondolok azokra a művészi tendenciákra, melyek kritikai attitűdből születtek, és lebontani akartak, az jut az eszembe, hogy az önmagát megszüntető mű összetöri nézőjét is. Az a készítő, aki miközben csinál, arra figyel, hogyan teszi azt, nyilván olyan befogadóra számít, aki nem a műre kíváncsi, hanem sokkal inkább az alkotójára és sajátmagára. A befejezett mű - az bizony nagyon nehéz alkotás ... - Generációs kérdésekről... - Nagyon fontos kérdéshez közelít. Úgy hiszem, az én generációm pályavesztett, kikerült a szellemi élet vezetéséből, de a feladatok elnyeréséből is. Az 1963-68 között végzett évfolyamomra nagy büszkeséggel tekintettem. Ha összeadtuk erőinket, 5-6 nyelven olvasó, majd értő és beszélő egyetemisták voltunk. Nyugati és hazai műveltségben egyaránt otthonosak voltunk, ha jól emlékszem. - A művészettörténész feladatáról... - Amikor mi a szakmát elkezdtük, órákig ácsorogtunk egy-egy kis falusi templom körül, sétáltunk régi városaink műemléki környezetében, kiállításokon egy festmény előtt hosszan időztünk, hosszasan görnyedtünk szép könyvek vagy rajzok fölé. Megilletődéssel és várva azt a pillanatot, amikor megszólít bennünket a mű. Ma - nem szabad általánosítanom, de van ilyen példa is - belökik a computert, az szolgáltatja az adatokat, a tudnivalókat. Bizonyára valami egészen mást, mint ami az orginális sajátja. A multiplikálhatósággal, generalizálással az egyéniséget érzem veszőfélben lenni. A művészettörténet is mélységesen objektivitásra, sőt személyiséged háttérbe vonására int. De végülis az emberiség történetében a nagy tehetségek munkáit és egyedi teljesítményeket örökíti ránk. Hányszor és hányszor, egyéniségüket tárgyiasítva, művészi kvalitásba, valami sajátosba lényegítve és emelve. Ennek felmutatása, felidézése, erre történő figyelmeztetés - talán nem nagy szó - tanúsítása a dolga és munkája a művészettörténésznek. Vissza a lap tetejére