Beszélgetés Kodolányi Gyulával, a Magyar Szemle főszerkesztőjével Jóry Judit - A Magyar Szemle főszerkesztője vagy. A folyóirat egy korábbi periodika folytatása. - A Magyar Szemle címet, mint annyi másikat, több folyóirat viselte a magyar sajtó története során. Mi az 1927-1944 között megjelentet tartjuk sok tekintetben elődünknek, amelyet Szekfű Gyula, majd Eckhardt Sándor szerkesztett. Ezért áll lapunk elején az, hogy "Új folyam". Volt ebben a hangsúlyozott folyamatosságban tudatos kiállás is 1991-ben, negyven év ideológiai agymosása után: azt hirdettük vele, hogy a II. Világháborúban, illetve 1948 után felszámolt reform-mozgalmat folytatható, folytatandó hagyománynak tekintjük. Abba a régi Magyar Szemlébe a 30-as évek három generációjának legjobbjai írtak, igen sokféle, különböző pártállású emberek. Változatos tárgyakról, a külpolitikától a gazdaságig, a társadalompolitikától a pénzügyekig, az agrárpolitikától a művészetekig. Ebben a tematikai sokarcúságban, a tárgyszerűségben, és a visszafogott hangnemben tekintjük őket példának, mint korszerű, konzervatív lap, ha jelent ez a szó egyáltalán valamit egy szellemi fórum tekintetében. Hiszen ugyanígy jellemezhetnénk lapunkat nemzeti liberálisnak vagy kereszténydemokratának is. Lapunk új folyamának elindításában meghatározó szerepe volt Antall Józsefnek, az értelmiséginek. -Tehát  folytatás, "felújítás" volna a lap? És hogyan jelenik meg benne művészet és irodalom? - Nincs "felújítás" ennyi év után, nem lehet kétszer lépni ugyanabba a folyóba, és nem is akarunk. Sok a különbség. Ilyen például a vizuális művészetek rendszeres jelenléte, illusztrációkkal, minden számban. Irodalomról is rendszeresen írunk, többet, mint amennyit annak idején a Szekfű-féle Szemle. De nagy a különbség a laptámogatás tekintetében is. A régi Szemlét a minisztériumok és a vállalkozói elit nemzeti ügyként támogatta, méltó anyagi biztonságot teremtve. Mi komoly közpénzt csupán az első három évben kaptunk, azóta elenyészően csekély mértékűt. Szerencsére a vállalkozói elit néhány tagja hűségesen mellettünk áll, mások éveken át támogattak, amikor tehették. De enyhén szólva nem vet fel bennünket a pénz, tisztes szegénységben dolgozunk, mondhatnám, szolgálunk. - Gondolom, hogy a vizuális művészet jelenléte a lapban, mint annyi minden más, a főszerkesztő személyiségét tükrözi. Táncban a sötéttel című gyűjteményes verseskötetedben tetten érhető a művészeti érdeklődés. Az idősebbik Brueghel, Szabados Árpád, Karátson Gábor nevei szerepelnek a képzőművészeti ihletők között. Az egyik képversed, a "Mondóka - Egy Kass János fej homlokára", Kass híres fehér műanyag-fej sorozatához kapcsolódik.  - Közhely, hogy a képek korát éljük, s ez is nagy különbség a harmincas évekhez képest. Van állandó filmkritikai rovatunk is, amelyet Tóth Klára ír. De kétségtelen, hogy a vizuális művészetekre én mindig különösen érzékeny voltam, s ezt ketten erősítették, mélyítették el bennem. Az egyik a feleségem, Illyés Mária művészettörténész. Évtizedek óta járjuk együtt a nagy képtárakat és a galériákat, és az ő festői látása, biztos ízlése és minőségérzéke sok mindenre nyitotta, nyitja rá a szememet. Öcsém, Kodolányi László fémszobrai és ötvösmunkái azzal inspiráltak, hogy bennük olyan tulajdonságokat fedezek fel, amelyek érzésem szerint ez én verseimet is jellemzik: áttetszőség, ökonómia és fantázia, organikusság. Úgy látszik, valamilyen családi étosz ez. - Szobádban Borbás Tibor portré-szobrát láttam, amelyet rólad mintázott. - Tiborral kamasz koromban barátkoztunk össze, az ő Himfy-utcai szuterén-műtermében tapasztaltam meg először a szobrászat nagy misztériumát, a gondolat megtestesülését a mű anyagában. Azt a szobrot 1963-ban, huszonegy éves koromban mintázta rólam Tibor. Némileg idealizált, átszellemült portré - jó volna hasonlítani rá belülről, megőrizni valamit abból fényből, ami a szoborból árad. De hasonlóan elbűvölt, amikor Mészáros Dezsőt vagy Farkas Ádámot láttam dolgozni szobraikon. Amint rámutatsz, sok a képi ihletés a verseimben, s ezeket nem is tüntetem mindig fel. A filmes világhoz is kötöttek mindig barátságok. - Számomra örömteli, hogy a Magyar Szemle minden számában foglalkoztok képzőművészettel. Sok számot szenteltek egyetlen képzőművésznek. Mednyánszky László, Zichy Mihály, Vaszary János, Farkas Ádám, Jovián György - a sor végeláthatatlan. A régi Magyar Szemlének tisztelgő emlék-számotokban, 1997-ben, könyvészeti, tipográfiai alkotásokat vonultattatok fel. Képszerkesztőtök Csejdy (Jánossy)Virág. Milyen része van a válogatásban? - Együtt gondoljuk ki a számok képanyagát. Hol Virág hoz ötletet, hol én, hol valaki más a szerkesztők közül. Igyekszünk kapcsolódni a kurrens kiállításokhoz is. Az egyes képek kiválasztása és elhelyezése már kizárólag Virág feladata. Nincs könnyű dolga, hiszen az a tény, hogy csak fekete-fehér illusztrációt tudunk közölni, nagy leleményességet kíván tőle. De büszkék vagyunk arra is, hogy egyike vagyunk a kevés szakmán kívüli lapnak, amely rendszeresen foglalkozik építészettel, városrendezéssel, sőt - Kubinszky Mihály rovatában - közlekedési és ipari építményekkel is. - Az illusztrációk rendszerint egy rövidebb-hosszabb esszéhez kapcsolódnak, ahogy látjuk. Mersits Piroska munkái például szerkesztőtök, Gróh Gáspár Álomvalóság, valóságálom című írásához. A Pátkai Ervin-szobrok Kecskeméti Kálmán írásához. Illyés Mária Molnár Sándorral készített beszélgetést. Várnagy Ildikó nő-művészekről, Szepesi Attila a japán fametszőkről irt. - Valóban, gyakran fordul elő, hogy nem mi vagyunk a megrendelők, hanem beérkezik egy jó művészeti kisesszé, és ahhoz igazítjuk a szám képanyagát. A terjedelmileg is jelentős Molnár Sándor-anyag annak volt köszönhető, hogy a Magyar Szemle készített egy Színkép nevű, heti kulturális magazint a TV2-ben 1998 és 2002 között, amíg Tolvaly Ferenc volt ott az igazgató. - Van-e a kortárs művészet tekintetében esztétikai vagy egyéb kritériumotok a közlésben? - Hamarjában most az említettek mellett Bencsik István, Jovánovics György, Ujházi Péter, Orosz István, Samu Géza neve jut eszembe a sok mai művész közül, akiknek egy-egy szám képanyagát szenteltük. Éveken át közöltünk minden számunkban egy Banga Ferenc-rajzot is Czakó Gábor rémmeséihez. E rövid névsorból látható, hogy nem kötelezzük el magunkat egyetlen irányzat mellett sem. Mindent szeretünk, ami kvalitásos és korszerű, ami gazdagítja a hagyományt. Általánosítást legfeljebb annyit tennék, hogy  tudatosan  választunk a posztmodernen kívüli, vagy azon túllépett művészeket. Az úttörőket is: a magyarkanizsai Nagy Józsefről többször is közöltünk írást - noha ő koreográfus és táncművész, az ő merész és szívünkbe hasító bácskai és párizsi művészete a fotóművészetben és a kisfilmben is szervesen megjelenik. - Gondolom, azok a kedvenc lapszámaid, amelyekben az említett anyagok szerepelnek. - A lapról való gondolkodásunkat a mindennapokban a szerkesztés sajátos folyamata határozza meg. Ez különösen áll a produkció irányítójára, nálunk Sebestyén Ilonára, de én sem vonhatom ki magamat belőle. Vagyis három szám jár a fejünkben a legtöbbet. Az éppen megjelent, az éppen készülő, és az, amelyiket már konkrétan tervezünk. A feledés az istenek jótékony ajándéka a lapszerkesztőnek. Nem emlékszem minden képanyagra, nem tartom folyton a fejemben a kétezer körüli írást, amit tizenhét év alatt közöltünk. De gyakran lapozok, olvasok bele egy-egy régebbi számba, és ilyenkor újra átélem újdonságát, rácsodálkozom egy-egy maradandó írás okosságára, megbámulom egy kép szépségét. Ilyenkor érzem úgy, hogy megérte, megéri a rengeteg szerkesztői fáradozás. - Gondolom, munkátokat segíti a Magyar Szemle szerkesztőbizottsága és a Magyar Szemle Alapítvány igazgatósága. - Ők nagyon fontosak. A lap stílusát, karakterét együtt alakítottuk ki velük, és gyakran fordulunk tanácsért valamelyik taghoz egy írás vagy szerző ügyében. Czakó Gábor az első években helyettesem volt a szerkesztőségben. A Színkép-magazint együtt irányítottuk Szabados Györggyel. Az Igazgatóság tagjainak, elsősorban Granasztói Györgynek, valamint Bod Péter Ákosnak, a lap fenntartásában is nélkülözhetetlen feladatai vannak. Úgy gondolom, hogy a folyóirat egyik szerepe az, hogy a körülötte bábáskodók és a törzs-szerzők létrehoztak egy közös szellemiséget - közösséget, szellemet -, amelyhez aztán a többi szerző is csatlakozik, hozzáad, módosít. És mindez valamilyen értelemben erő lesz, amely formálja a jelent és a jövőt. - "A létezés-szakmában dolgozom" - ez egy Ottlik Géza-mondat, amely egy versednek címe lett. A racionalitást és a pontos szelekciót egyaránt követelő főszerkesztői szerep hogyan fér össze a költői intuícióddal, álomvilágoddal? - Szerkesztőnek lenni szenvedély és professzionalizmus kérdése. Nekem örömet okoz ez a feladat, amelyhez nyilvánvalóan van hajlamom, és polgári foglalkozással is megajándékozott nemegyszer életemben. Viszont a létezésszakma, ahogy Ottlik érti abban a mondatban, amelyet én egy versem címéül választottam 1985-ben, már egy harmadik dolog. Egyetértek vele abban, hogy  legfontosabb dolog a létezés, a lét - kozmoszban, családban, közösségben. Aztán az írás, aztán a szerkesztés és minden egyéb "szakma". A három szférában lehet egyszerre élni, ahogy Ottlik tette. Miután idézett versemet egyszer felolvastam angolul Atlantában, és a bevezetőben említést tettem Ottlik regényeiről is, odajött hozzám egy amerikai férfi, és azt mondta: "Én mindig azt hittem, hogy Ottlik Géza egy remek bridzs-iró, a legjobb bridzs-iró. Fogalmam sem volt róla, hogy regényt is irt." Ilyen komolyan (és játékosan) írta Ottlik a bridzs-esszéit, klasszikus bridzs-könyvét. De hasonló komolysággal és játékossággal a Budát, ezt a titokzatos, gyönyörűen gomolygó és mégis strukturált regényt. Mindez azt példázza, hogy az álom, az intuíció, és a racionalitás összetartozik az életben, mint ahogy a játékosság és a diszciplína is. Vissza a lap tetejére