Meglévő és elrabolt műkincseinkről Beszélgetés Mravik Lászlóval Jóry Judit Az interjú, mintegy negyven-ötven oldalra sikeredett, így ebben az esetben, most kihagynám a Vörös Hadsereg által elrabolt műkincsek rendkívül érdekes történetét. Későbbi időkre tartogatva, érdekes csemege lesz. De Mravik meseíró képességét is közreadhatnám, más egyéb unikális megjegyzésekkel. Így most ennyi... - Rólad köztudott, hogy az olasz művészet kiváló "tudósa" vagy, az egyik legjobb "italianista", a MNG (Magyar Nemzeti Galéria) tudományos munkatársa voltál, Giorgione szakértő. Mégis talán valamilyen furcsa kalandvágytól hajtva az oroszok által elrabolt műkincsekkel kezdtél el foglalkozni és az Elrabolt műkincsek c. televíziós sorozattal és ebbéli tevékenységeddel váltál híressé. - Mégiscsak tény, hogy együtt jártunk iskolába kukk, ... Ez azonban nem túlságosan lényeges az olvasó számára. Végül is, nem vagyunk televíziós személyiségek... Tehát, üldögéljünk, mint a Mester, és Hontalan, a költő, egyszersmind magázódjunk. Ami pedig azt illeti, a Giorgione - szakértés a világ legjobb dolga, a kérdéskörben ugyanis néhány igen apró dologtól eltekintve az elmúlt száz évben alig sikerült új eredményt elérni. A ma is nagyon kedvelt és eleven hatású velencei reneszánsz festő nevével kapcsolatba hozható, mintegy félszáz művet ugyanis ki-ki kedve szerint csoportosítja, egy részüket (minden kutató más-más részét) kihajítja az életműből. E Giorgione-puzzle művelőit nevezik Giorgione-kutatóknak. Ilyenformán nem is maradhattam Giorgione-kutató, hanem, amikor még a Szépművészeti Múzeumban dolgoztam, az egész régi európai piktúrát tanulmányoztam, ami nem volt nehéz átállás, mert már egyetemi éveimben is csaknem mindenevő voltam. Mellesleg a magyar művészetet is egyre inkább kedveltem. Miután építésznek is tanultam, azt is szerettem - egyvalamiben maradtam tudatlan, az iparművészet történetében, de abban legalább nagyon. De azután némi időt töltöttem a közigazgatás rabigájában, s akkor, hogy ne derüljön ki a tudatlanságom, vad iramban "emeltem be" az iparművészetet. Nem elég az, hogy miniszteriális tintanyalónak álltam, a baj nem jár egyedül: nagyon megszerettem az iparművészetet. Ma már - jóllehet a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa vagyok - nem is tudom igazán, hogy mi a lényegi különbség a kettő között. Úgy gondolom, hogy szétválasztásuk egy hibás 19. századi elméleti hozzáállás következménye. Talán, most már valamelyest értek is az iparművészeti tárgyakhoz, de igaz, a festményekből és a régi szobrokból, elsősorban a kisbronzokból még mindig jobb és kutatónak "eredetibb" vagyok. Közben rá kellett jönnöm, hogy az egyetemes, benne azért a szívem mélyén, az első helyen tartott itáliai művészet kutatása itthonról ma már - vagy még - nem igazán lehetséges. Ezért azután az 1970-es évek vége felé elkezdtem a magyar műgyűjtés történetével foglalkozni, miáltal a magyar művelődés történetében kellett elmélyülnöm. Némi politikai szürke-eminenciási kanyar után - ahol szintén egy sor dologba bele kellett tanulnom, például az egész kortárs magyar művészetbe - a Nemzeti Galériában utolért a "Nagy Kaland", amelyre Ön, Asszonyom, utalt a bevezető kérdésben. - Hogyan viszonyulsz a kortárs magyar (külföldi) művészethez? Nem unod a kanonizált magyar, "pesti" művészetet? Vannak-e rejtett szerelmeid, vagy olyanok akik kilógnak a sztereotípiákból? - Óvatos duhajként... Mert ugyan mindenről hajlandó vagyok elhinni, hogy becsületes művészi szándék eredménye, s mint ilyen, feltétlenül megvizsgálandó, az azonban nyilvánvaló, hogy mindenkinek megvan a maga saját, teljesen egyéni mércéje is. Vagyis elismerhetem, és meggyőződéssel tudhatom egy művésztől, hogy jó, egy irányzatról, hogy szellemes, talán még eredeti is (ezt azért már kicsit nehezebben), hogy azonban lelkesít-e, vagy sem, az egy egészen más kérdés. Hogy kiket szeretek mégis? Pollacsek, El Kazovszkij, Mazzag? Őket feltétlenül. Bizonyos műveik igen megragadóak. Aztán vannak a kanonizáltak, mondjuk Ön, Donna, Jovánovitsra, Nádlerre, Bakra gondol netántán? Nádler és Jovánovits vitán felüli kvalitás, nekem kissé talán fagyosak. Pont ők ketten egyébként a legnagyobb magyar építészek, elég szomorú, hogy nem ők emelik a hazai épületeket. Mert az építészetet jobb, ha elfelejtjük. Ha van, ami a mai művészetben semmi körülmények között nem tud lelkesíteni, az pont az építészet, s ez egyáltalán nem csak a magyarra vonatkozik. De azt is egyre jobban tudom, hogy a hiba az én értékítéletemben is minden további nélkül ott lehet. Leragadtam a régi jó időkben, a Bauhaust érzem az utolsó nagy és egyetemes építészeti leleménynek. A többi inkább ipar és public realtions, piár, dömping analízis. Ettől még lehet jó, csak nekem hadd ne kelljen lelkesednem. Természetesen van a magyar művészetnek egy olyan, műfajokat átmetsző erős vonala, mely igen-igen közel áll hozzám és szellemi egységet érzek egy néhány tucat művész között, annak ellenére, hogy gyakran – látszólag – szinte lehetetlen meglátni bennük a közöset. Mivel Jézus iránti mélységes tiszteletem ellenére (vagy inkább azért, hiszen mégiscsak ő hozta a legradikálisabb szellemi fordulatot az emberiség életében, melyet alapjában véve még mindig nem sikerült igazán megértenünk) baloldali gondolkodású vagyok, talán nem meglepő, ha a szocialista realizmus az, ami lelkesít, amit érteni vélek, s amin szívesen merengek, s tán ez utóbbi a leglényegesebb. Azaz, hajlandó vagyok e művészet alkotásainak egyáltalán nem könnyű és a befogadót gyakran nem túlságosan kímélő, fájdalmas elsajátítására, befogadására. Feltehetően azért kötöttem ki mellettük, mert mesterségbelileg tökéletesek, s az én régi művészeten nevelkedett ízlésem csak a hibátlan technikára hajlandó ráharapni. Nekem az is kell, hogy a művész és műve ne csak regisztráljon, játszadozzon, bravúrjaival szédítsen, jópofáskodjon, hanem, ahogy az a szocialista realizmustól elvárható módon jövőt is mutasson. És ők mutatnak. "el fogtok menni mindannyian a francba, mert mást nemigen érdemeltek, mert esendők vagytok, s gyakran gonoszok, nincs igazán reményetek" - ezt mondják, olykor nagyon finoman csomagolva, úgy, mintha mégiscsak lenne remény. Hogy mégse maradjon félreértés, felsorolok néhányat az én szocialista realistáim közül: a filmben Gothár, a színpadi művek terén Spíró, az irodalomban Esterházy és Tarr, a festészetben Wahorn, a zenében még mindig a nagy öreg, a Kurtág, a költészetben többen is, mindegyiküknél enyhe József Attila-áthallással. Hát persze, ha netán megtudják, hogy miket állítok róluk, aligha fognak örülni. Viszont szívük joga engem futóbolondnak minősíteni. Van még egy különös sor, a magyar képzőművészetben: a nők. Schaár Erzsébet, Vaszkó Erzsébet, Ország Lili, mostanság El Kazovszkij. Bizony óriások, talán ők a legeslegnagyobbak az 1945 utáni időből. Ez azonban már nagyon szubjektív. Az egyetemes művészet igen furcsa kocsma, oda rúg ki a Szamosra. Nem lehet egységes ítéletet mondani róla. Szinte ki sem lehet igazodni rajta, olyan véghetetlen sok jó minőségű művelője van. De kevéssé lelkesít, mint a magyar. A mienk ugyanis szerves fejlődés, vagy ha valakinek így jobb, szerves előrelépések-retardálások során spontán fejlődött azzá, ami lett. Az 1960-as évektől, de az utóbbi két-két és félévtizednyi külföldi művészete a nagy irányzatok tekintetében műítész-pápák és a legnagyobb handlék mérnöki munkájaként született. Ebben nem tudok hinni. Azonban az a jó, hogy nagyon sok művész fütyült a központi direktívákra, a Nyugat Nagy Művészeti Tervgazdálkodására és igen eredeti alkotott. - Hogyan választasz (nőt is lehet)? - Hogyan választok: ez a legnehezebb kérdés Ön által Öntől Belém Nekem. Nőt az illata alapján. Természetesen nem elsősorban az illatszerek számítanak elsősorban (bár ezek sem mellékesek) de amíg van bennünk némi rakéta-hajtóanyag (tesztoszteron), addig a legnagyobb kozmetikai szemfényvesztések, párák, ködök és rétegek alatt is megérezzük a "nő illatát". Hát így. A választás tehát nem igazán nehéz, a kérdés mindig az, hogy a nő mit szól a mi illatunkhoz. Mert hogy Önöknek is kiváló orruk vagyon. Barátot már sokkal nehezebb választani. Szokták mondani, hogy a barát és a testvér között az a különbség, hogy barátot az ember választ, a testvérét meg csak úgy odabasszák (neki, nekem, nekünk, akinek szerencsére jut ilyesmi). Nos, szerintem ez nem igaz. A barát keletkezése éppolyan rejtélyes, és csapásszerű, mint a nagy szerelembe való beleesés. A különbség az, hogy az igaz és szoros barát, amiből három-négynél többje az embernek nemigen lehet (mert az akkor már inkább csak haver), többnyire megmarad, a szerelem meg többnyire mégiscsak mulandó. A baráttal kapcsolatban az ember nem önző, bár néha féltékeny, a szerelemben azonban csak a kizárólagosságot, az egyszemélyi birtoklást tűri el. Teniszpartnert már rég nem választok, táncpartnert sem. Nem választok kedvenc politikust, legfeljebb utálatosat, bár azt is egyre ritkábban. Nem választok kedvenc kereskedőt. Vannak azonban emberek, akik életünk fontos részei. Ezeket választottam, vannak, igen jók. Manapság legyen a férfiembernek fogorvosa, pszichiátere és vastagbélsebésze. A nőknek még egy kell. Ezeket többnyire néhány csalódás után szoktuk kiválasztani, de azután érckapoccsal öleljük őket magunkhoz, ezt a Hamletből loptam.  Még mindig, lassan, negyven év (?) után is szeretem Önt. Is. Vissza a lap tetejére