Dr. Nagy Mártával, a budapesti Goethe Intézet kulturális szakreferensével Jóry Judit beszélget Még nem ismertelek, amikor megvettem Gulácsy Lajos Pauline Holseel c. regényét. Tetszett, vagy inkább lenyűgözött, hogy ezt a mérhetetlen mennyiségű írástöredéket gépbe rakva könyvvé formáltad. Bevallom, hogy a szöveget, részleteiben többször használtam vendégszövegként, katalógusaimban és prózai munkáimban egyaránt. A Gulácsy-könyv különös ügy volt. Éppen Tübingenből tértem vissza egy kétéves ösztöndíj után, kész doktori dolgozattal, ez 1992-ben volt, és úgy éreztem, hogy jó lenne értelmes dolgokkal foglalkozni. Az se volna baj, ha használni tudnám, amit Németországban tanultam - kiváló professzoroktól, kiváló szemináriumokon. Tudományos ügyek miatt ekkor már rendszeresen látogattam az OSZK Kézirattárát: van Szegeden egy kiváló régi magyaros műhely, a Keserű Bálint tanár úr-féle társaság, őket még az egyetemről ismertem, velük dolgoztam ekkor együtt kora újkori ügyekben. Ennek az együttműködésnek lett végül az eredménye az "Új kegyesség" című pietizmus-könyv, de ez már jóval később volt. Gulácsy mindig izgatta a fantáziámat: a rajzait, a festményeit és a szövegeit egyaránt szerettem, az egyetem alatt gyakorlatilag folyamatosan foglalkoztattak. Ha Pesten jártam - a gimnáziumot és az egyetemet Szegeden végeztem -, mindig beugrottam a Nemzeti Galériába megnézni az ott kiállított dolgait. Nem egyszer Kurdy Fehér János barátommal, akivel közösen jegyezzük a könyvet. A vonzalom tehát megvolt, az évek során aztán került mellé egy rendes filológiai tudás is. Amikor aztán annyit ültem a kézirattárban, egyszer valahogy eszembe jutott, hogy kikérhetném a Gulácsy-kéziratokat. Magáról a "regénytöredékről" annyit tudtam, amennyi a szakirodalomban, ami akkor Szabadi Juditot jelentette, állt: valamiféle eltávolodás az esztétista világszemlélettől, művészet és élet, szecesszió és rokokó szembeállítása. Olyasféle tartalommal, hogy a "főhős" Cevian Dido műalkotássá akarja formálni Pauline Holseelt, amúgy összefüggéstelen töredék - ilyesmi... Miután végigböngésztem a sokféle papírra írt feljegyzéseket, rajzokat, ilyen-olyan vázlatokat, kezdett összeállni a kép. Találtam köztük például egy 20 fejezetet felsoroló tartalomjegyzéket, és különös módon a 20 fejezet is megvolt. Igaz, nem egymás után, de mind ott volt. Az volt az érzésem, hogy korábban egyszerűen senki nem nézte meg rendesen az anyagot. Némi filológai munkával kikerekedett a hiteles Gulácsy-szöveg, címestül, mindenestül... Annak idején - 1994-ben jelent meg - gyorsan elfogyott, újabb kiadása nem lett. Hát ez a sztori. Persze nagyon örülök, hogy utóélete is lett a könyvnek. Nem sokat tudtam a recepciójáról, a napokban ránéztem a neten: több elemzés is olvasható róla, valaki pedig éppen a szerkezetéről készül tanulmányt írni. Mondtad, hogy doktori dolgozatod: "Eckhart mester német és latin nyelvű műveinek összehasonlítása" c. művelődéstörténeti disszertáció. Tulajdonképpen ez a válasz is a tudományos műhelyekhez, a meghatározó tanáregyéniségekhez vezet vissza. Miről írjon az ember szakdolgozatot 1988-89-ben? Szegeden nagyon erős és kiemelkedően jó volt a történelem szak, engem mégis kevésbé érdekelt. Tudtam latinul és németül, volt egy jó koraújkori műhely, ahol fontos volt a hatástörténet is, vagyis hogy mi honnan érkezett – valahogy így vezetett el az út Eckharthoz. Magyarul akkor még szinte semmi nem volt tőle, csupán 10 prédikációja jelent meg a Helikonnál, azok viszont kiváló fordításban. (A beszélgetés végén majd elárulom, ki fordította őket - bár könnyen lehet, hogy magadtól is rájössz...) Szerettem volna egy olyan dolgozatot írni, ami mond valami újat, ugyanakkor érdekel is, ami valamiféle európai összefüggésbe állít dolgokat, amit nem lehet csak úgy egy hét alatt összedobni... Van Eckhartnak 5 latin disputációja, ezeket a domonkosok párizsi rendi főiskoláján adta elő 1300 körül. Ezeket fordítottam le és kommentáltam szakdolgozatként. Az egyetem elvégzése után kaptam egy DAAD-öszöndíjat, ezt már eleve olyan helyre kértem, ahol komolyan foglalkoztak a német misztikával, ahol egyformán erős volt a régi német irodalom, a teológia és a filozófia. Így kerültem Tübingenbe, ahol elbűvölt az egyetem: a könyvtárak, a tanárok, a lehetőségek. Walter Haug, Burghart Wachinger, Peter Godman ... Persze jó dolgom is volt, mert posztgraduális diákként komolyan vettek és minden ajtó nyitva állt... Két év alatt megírtam a doktorimat: a latin disputációkat ellenpárjaikkal, Eckhart középfelnémet prédikációival vetettem össze. Utóbbiak a legkorábbi németül előadott tudományos igényű szövegek közé tartoznak, és egy egészen más közönségnek szólnak: műveletlen, áhítatos apácáknak... Ez dióhéjban a doktorim története. C.C.-et olvasva a bőség zavarával küszködtem. Hihetetlen mennyiségű a publikációd, parttalan az érdeklődésed. A Közép-európai Kulturális Intézetben végzett munkák között úgy emlékszem, hogy képzőművészettel kapcsolatos programjaid is voltak. A Közép-európai Kulturális Intézetben (KeKI) inkább irodalommal és kultúrpolitikával foglalkoztam, mint művészettel. 2002 és 2005 között ténykedtem itt Módos Péter közvetlen munkatársaként, miközben főállásban a Pázmány Germanisztikai Intézetében tanítottam. Izgalmas időszak volt: az én ötletem volt egyebek között a "Közép-európai szerdák" sorozat (ez 2002 novembere óta folyamatosan megvan) és a Budapesten működő közép-európai kulturális intézetek első találkozója. Legbüszkébb mégis a Thomas Bernhard-kiállításra vagyok: ennek Budapestre hozatalában és a magyar katalógus kiadásában, ezt szerénykedés nélkül mondhatom, meghatározó szerepem volt. Egyébként a német és az osztrák ügyek tartoztak hozzám, így lett például egy nagyszerű Bolzano-programsorozat egy nagy kiállítással, utóbbi már nem csak a Rákóczi úton, hanem a Budapesti Történeti Múzeumban is látható volt. Ugyancsak a KeKI-vel függ össze, hogy a kezdetektől végigkövettem a "Graz 2003 - Európa kulturális fővárosa" projektet. Előtte, közben, utána - többször jártam Grazban, gyakorlatilag mindenkit megismertem, aki számít. Beszélgetésre hívtuk aztán a szervezőgárda krémjét a KeKI-be és a Pázmányra is (ahol 2001-ben létrehoztam egy német nyelvű speciális képzést "Pragmatische Kulturwissenschaft" néven, amire ugyancsak büszke vagyok, később majd talán többet is mesélek róla, addig is itt a link hozzá: http://www.pkw-ppke.info/) és Helmut Strobl urat, aki az egész előkészítő lobbizást végezte és mint "Mister Graz 2003" vonult be a történelembe... Szóval, történt itt is egy és más. Erre az időre datálható az "Európai Utas"-ba készült publikációk java. Dolgoztál a Balkonban. Igen, ez még a KeKI előtt volt, és itt persze bőven volt alkalmam kortárs művészettel foglalkozni. Mondhatni véletlenül kerültem a Balkonhoz. Hajdu István éppen szerkesztőt keresett 1996-ban, és ekkor bennem még nagy volt a lelkesedés. Tanítottam ugyan már a frissen alakult Pázmány Péter Katolikus Egyetem Germanisztikai Intézetében, és ezt imádtam is csinálni. Egy mondatban erről csak annyit, hogy ott, akkor nagyon színvonalas oktatás kezdődött: a legjobb professzorok alapítottak tanszékeket, olyanok, akiknek az előző rendszerben erre nem volt lehetőségük, a németet például Vizkelety András. Úgy éreztem, hogy a tanítás és a tanszékszervezésben való közreműködés mellett rengeteg időm és energiám van. A Gulácsy-könyv már megvolt, dícsérték is műkritikus körökben. Elmentem hát egy szerkesztőségi ülésre, ahol éppen a következő lapszám korrektúrája volt asztalon. Kiderült, hogy egész jól tudok magyarul, s van némi érzékem a szövegek szerkesztéséhez és javításához. Öt évet töltöttem a Balkonnál. Persze itt is a német és osztrák művészek jutottak nekem: sok interjút készítettem - többnyire magyarországi kiállításokhoz kapcsolódóan, bár nem kizárólag. Emlékezetesre sikeredett az első interjúm. Chris Newman volt az alanya, akiről szinte semmit nem tudtam. Mivel azonban a kiszemelt kolléga mégsem tudott elmenni a megbeszélt időpontban, nekem kellett beugranom. Ne is mondjam, baromira izgultam. Utólag kiderült, joggal: Newman ugyanis előszeretettel küldi el a csodába az embert, ha rosszat kérdez. Talán éppen a mitsemsejtésem fogta meg. A beszélgetés után mindenesetre határozottan állította, hogy ily különös és ennyire találó kérdéseket még senki nem tett fel neki. Az interjú aztán németül is megjelent a berlini "Neue Bildende Kunst"-ban: Chris Newman a lap főszerkesztőjével, Matthias Flüggével performanszot csinált a szövegből, és az erről készült fotók illusztrálják az interjú németül megjelent változatát. ("Sei dein eigener Degas".In: Neue Bildende Kunst, 5/1999, S. 36-43, magyarul: "Légy a magad Degas-ja!" Balkon 97/4-5, 8kk) Ne is mondjam, Newman ítélete adott némi bátorságot: interjúztam később Arnulf Rainerrel, Ludwig Attersee-vel, Daniel Spoerrivel, többször Nitsch-csel és másokkal. Grazban Vito Acconci volt a beszélgetőpartnerem: a vele készült interjút is nagyon szeretem ("A teknős meg a háza". Balkon 2003/5, 35-38. o.) 1996-ban összeraktunk egy német nyelvű Balkon-különszámot is (1998/10-11), de ez sajnos teljesen a múlt homályába süllyedt... Férjed Adamik Lajos fordító. Volt e valamilyen közös munkátok? Közös munkával kezdődött a közös életünk. Éppen az említett német Balkon-számon dolgoztunk, és kellettek jó fordítók. Ismertem Lajos pár munkáját - elárulom, hogy ő volt az a bizonyos fordító, akinek Eckhart-átültetéseit fiatalon a magyar Grimm-mesékkel egyetemben annyira csodáltam. Mindig is szívesen megismerkedtem volna vele, hát itt volt a kiváló alkalom: megkérdeztem, nem fordítana-e egy kicsit nekünk. Volt kedve. Hát így kezdődött. Idővel aztán sok közös ügyünk lett. Készítettünk együtt interjúkat, a Balkon Nitsch-különszáma a 6 napos játékról pedig teljesen közös termék. Egyébként ez volt az első átfogó publikáció idegen nyelven Nitsch eddig legnagyobb akciójáról: maga az akció augusztusban zajlott, és szeptemberben már megvolt a magyar nyelvű teljes dokumentáció. Ez a szám aztán el is fogyott az utolsó példányig, amikor egy évvel később a Kiscelli Múzeum kiállítása, az akció kellékeiből, Magyarország minden bizonnyal legnagyobb művészeti botrányához vezetett. A Balkon Nitsch-számát pedig vitték, mint a cukrot. (Nitschről: http://www.nitsch.org/) Közös ügy lett aztán Thomas Bernhard is. Lajos rendszeresen fordítja Bernhardot, minden nyáron eltöltünk pár hetet Gmundenben: ennek az idilli osztrák kisvárosnak a környékén van Bernhard három nevezetes háza, az egyikben nyaranta színházi előadásokkal és felolvasásokkal. Újra és újra elképedünk, micsoda kulturális kínálat van ezeken a kis osztrák településeken: tavaly például, mintegy mellékesen, Wim Wenders és Peter Handke is felbukkant az alatt a néhány nap alatt, melyet ott töltöttünk. Ilyenkor mindig megállapítom, hogy sokkal közelebb van hozzánk az osztrák nyelv és az osztrák lélek, mint a német - s hogy milyen klasszul működhetne a mi országunk is, ha...(http://www.thomasbernhard.at/) 2005 szeptembere óta a budapesti Goethe Intézet kulturális osztályát vezeted, 2006 novemberétől pedig Te vagy a Magyar Goethe Társaság elnöke. Mekkora szerep jut napi munkád során a kortárs művészetnek? A Goethe Intézet 2005 novembere óta a Ráday utcában található, ahol nincs saját galériája. Hogy ez így alakult, abba nekem nem volt beleszólásom, amikor én az intézethez kerültem, ez már eldöntött tény volt. Azt kell mondanom, hogy talán nem is baj. Az Andrássy úti galéria a 90-es évek elején-közepén kiemelkedő szerepet játszott a kortárs képzőművészeti életben, később azonban, ki tudja, miért, nem alakított ki saját profilt, és ezzel jelentőségét is elveszítette. Voltak ugyan ezután is jó kiállításai, jegyezni azonban egyre kevésbé jegyezték. A galéria megszűnésével természetesen a Goethe Intézet képzőművészeti programja is átalakult: előtérbe került a nagyobb múzeumokkal és galériákkal való együttműködés, mely szükségszerűen már a kiválasztás fázisában megkezdődik. Nincs rendszeres önálló kiállításunk, olyan művészeket igyekszünk bemutatni, akik a partereinknek és nekünk egyaránt fontosak. Nem hagyhatom szó nélkül, hogy a Goethe Intézetben lett először női főnököm: Gabriele Gauler. Tőle és a jelenleg a világ 144 pontján fellelhető intézményrendszer nyújtotta kihívásokból azt hiszem sikerült mindent megtanulnom egy fontos kulturális intézmény irányításáról. Egy dolog mégis van, ami csak a miénk: a "Művészet vendégségben" névre keresztelt projektünk. Létrehoztunk egy művészeti kuratóriumot, majd közösen kiválasztottunk kilenc művészt, akiktől egy évre letétbe kértünk műveket. Cserébe készítettünk nekik egy kis katalógust, szerveztünk egy nyilvános és egy meghívásos bemutatkozó programot velük és nekik. Most ér véget az első egyéves kiállítás, mellyel, úgy tűnik, mindkét fél elégedett volt. Itt olvashatók erről részletek: http://www.goethe.de/ins/hu/bud/kue/bku/hu2547847.htm Van továbbá egy nagyszerű Budapest-fotónk Milorad Krstictől, erről itt lehet többet megtudni: http://www.goethe.de/ins/hu/bud/kue/bku/hu2571684.htm A Magyar Goethe Társaság egészen más ügy. Nagyon megtisztelő dolog és egészen meghatódtam, amikor Tarnói László professzor úr utódjaként a közgyűlés engem választott elnöknek: ilyen komoly társadalmi szervezeti funkcióm még soha nem volt. A Goethe Társaságról azt kell tudni, hogy ez egy weimari központú, nemzetközi, több ezer tagot számláló hálózat része. Igazán klassz dolgok folynak itt is, különösen izgalmas a Magyar Tudományos Akadémia Levéltárával és a Goethe Intézettel közösen készülő digitális Goethe-kalendáriumunk. Nem szaporítanám erről mégsem a szót, hiszen kevés a képzőművészeti vonatkozása. Itt meg lehet tudni rólunk mindent: www.goethe.hu Vissza a tulajdonképpeni témánkhoz: nem csak a Goethe Intézetben, de a lakásotokban is látni kortárs művészetetet. Ez így igaz. És ez a válogatás valóban a mi ízlésünket tükrözi. Persze nem mindenkitől tudunk vásárolni, aki tetszik - ami viszont a falakon lóg, az akkor is a mi ízlésünk, ha ajándékba kaptuk. Két helyiségben is kedves öreg barátunk, Fülöp László alias Fülci rajzai határozzák meg a látványt. Ezek a 60-as évek elején a párizsi állatkertben készültek, kínai tustechnikával. De nem is a technikai a legfontosabb bennük, hanem a hosszú, meditatív megfigyelés és gyakorlás, amely nem az élőlény fizikai jelenségét, hanem belső lényegét, lelkét, igyekszik gyors, koncentrált ecsetmozdulatokkal megragadni. Hasonlóan elmélyült, meditatív világlátás nyilvánul meg Mamikon Yengibarian szobraiban, akit emberként is nagyon szeretünk. Amúgyis is valóságos internacionálé, ami a falainkon megtalálható: Esther Kreissl, Bruno Bourel, Botond, Martina Angerer, Milorad Krstic... Hermann Nitsch egyelőre csak egy fotómontázzsal van jelen, de előbb-utóbb csak sikerül elhoznunk Prinzendorfból a hosszú éves barátság zálogaként kapott képet. Vissza a lap tetejére