Dráma és csendes líra www.nemethcollection.hu Németh István műgyűjtővel Szeifert Judit művészettörténész beszélgetett Budapest, 2007. május 17. Hogyan definiálnád a gyűjtői tevékenységet? Számomra a gyűjtés, tanulási folyamat. Ez kinek jobban sikerül, kinek kevésbé. Ez a kezdetekben bennem gyors folyamatként zajlott. Mármint az a része, mialatt ráébredtem, hogy a kanonizált gyűjteményeket nem akarom újra reprodukálni, megismételni. Az önálló arc kereséséhez hamar eljutottam, és kb. 11 éve kizárólag kortárs műalkotásokat gyűjtök. Miben volt más a kezdeti gyűjtemény? Legelőször én is a klasszikus művészet darabjaival kezdtem, de ezeken hamar túladtam. A jelenkori alkotók közül pedig fokozatosan jutottam el a gyűjteményemet jelenleg meghatározó névsorhoz. Voltak alkotók, akiktől az idők során megváltam. Ez természetesen nem az ő műveik hibája, sőt többségüket továbbra is nagyra tartom, de számomra a gyűjteménnyel az egységes mondanivaló kifejezése a legfontosabb. A bekerülő művek egymással folytatnak párbeszédet a falakon, és adott esetben kénytelen vagyok egy-egy művet kiemelni onnan. Azonban probléma, hogy mit tehet a gyűjtő azzal a képpel vagy szoborral, ami kikerül a gyűjteményéből? Hiszen, ha a gyűjtő megválik egy-egy műtől, akkor azt hajlamosak úgy értelmezni, hogy magától a művésztől válik meg. Pedig számomra csak a tiszta fogalmazással történő, pontos önkifejezés elérése a fontos. A műkereskedelem, a kereskedelmi galériák nem tudnak segíteni ebben? A galériáknak minden szinten benne kéne lenniük az értékesítési csatornában a művészek és a gyűjtők között. Nem csupán a műteremből való értékesítés során, hanem később a másodlagos forgalomban is. Ez a közvetítés lenne a szerepük, a bemutatkozási lehetőség nyújtásán illetve egyéb szakmai tevékenységen túl is. Magyarországon sajnos ez még több okból sincs így. A kortárs galériák nagy része nem rendelkezik önálló karakterrel, az oda kapcsolódó művészek névsora többnyire esetleges. Nem rendelkeznek önálló tulajdonú anyaggal, csupán közvetítenek, ezért nem irányítják, hanem inkább csak követik a piaci igényeket s azt is túl nagy felárért. Szinte nincs művész, akinek garantálnák az éves fix eladást, ezért azok minden egyéb értékesítési lehetőséget is kihasználnak. Egyébként a kortárs képzőművészeti műpiacon az utóbbi időben valami változás tapasztalható, a legnagyobb aukciós házak öles léptekkel igyekeznek lemaradásukat pótolni és jelenlétüket ezen piaci szegmensben is növelni. Ebben azt a problémát látom, hogy az eddig kizárólag klasszikus művészetek iránt érdeklődő vásárlóréteg, mivel járatlan a kortárs művészetben, ráutalttá válik mások véleményére, amely természetesen piaci okokból akár elfogult is lehet. Amennyiben a kezdeti lépéseinek hibás "gyümölcseitől" meg szeretne válni, akkor szembesül a kortárs művek értékesítésének korlátozottságával, majd feltehetően megriad és elfordul a gyűjtéstől, vagy visszatér a bevált klasszikus nevekhez. Visszatérve Hozzád, mikor kezdődött nálad a gyűjtési folyamat? 1992-ben kezdtem a gyűjtést. 1996-97-re már egyértelművé vált, hogy a kortárs művekkel szeretnék foglalkozni. Ebben sokat segített, hogy több jeles magángyűjtővel például Rácz Istvánnal folytattam beszélgetéseket, sőt sokszor vitákat. Az egyik ilyen vitánk során Rácz István azt mondta nekem, hogy a magyar művészet nemzetközi viszonylatban nem érdekes, amellyel nem azt állította, hogy az nem nemzetközi színvonalú, csupán azt, hogy ez külföldön érdektelenség miatt nem igazolható! Ebben, gondolom, nem értettél egyet. Annyira nem, hogy a mai napig kardinális kérdésnek tartom, hogy miért nem sikerül integrálni a magyar műveket a nemzetközi kortárs művészeti életbe? Képtelen vagyok elfogadni, hogy a külföldön mind irodalmi, mind zenei életben elfogadott magyar művészet, pont ezen a területen ne lehetne érdekes. Szerintem, a bevezetés módszerében van a hiba. Nagyon szűk a hivatalos csatorna. Hogyan lehetne ezen változtatni szerinted? Mindenek előtt nyitni kéne a magángyűjtemények felé. A nyitást úgy képzelem el, hogy mindenki beáll az alapvonalhoz. Egy olyan kiállítás-sorozatot szerveznék, amelyben műgyűjtemények mutatkozhatnának be. Természetesen léteznek elfogadottabb és útkereső gyűjtemények egyaránt, de talán látható már 30-40 karakteresebb gyűjtemény (lásd például: válogatás a legjelentősebb képzőművészeti magán gyűjteményekből). Ezeket a magánkollekciókat a Magyarországon lévő kortárs művészeti múzeumokkal érdekes lenne összevetni, illetve egymással is összehasonlítani őket, hiszen külön-külön egészen más képet mutatnak, mint egymás társaságában. Közös térben, új kontextusban. Ezekhez lehetne külföldről kiállítási anyagot behozni, hisz ez érdekli leginkább az ezzel foglalkozó érdeklődőket. A kiállítóterek is felfokozottabb érdeklődést könyvelhetnének el. Ezáltal természetesebb úton jöhetne létre valamiféle "kánon". Nem csupán felülről, a hivatalosan helyzetben lévők révén kerülhetnének ki azok a nevek, művészek, akik hazánkat nemzetközi szinten is képviselik. Mert az a kb. 5-10 ember, aki pozícióban van, nyilván elfogult is lehet? Ha lenne nemzetközi siker, akkor joggal érezhetnék döntésük igazát, de így...? Hol lenne erre a megfelelő kiállítóhely, és milyen finanszírozással jöhetne mindez létre? A Műcsarnok alkalmas lenne arra, hogy ezeket a gyűjteményeket bemutassa. Az állami támogatás is indokolt lenne, de a közös ügy nem motiválja kellőképpen a hivatalos szcénát. Így marad az egyéni kezdeményezés, és a saját értékrendem nemzetközi bemutatásához is csak a magánmecenatúrára számíthatok. Úgy gondolom, hogy egy ilyen bemutató iránt igen nagy lenne az érdeklődés, és segítene abban is, hogy ne nyomhassák el, söpörhessék félre a felszínen lévő problémákat. Tudom nagy a nyomás a Műcsarnok vezetésén, de ez a felvetés 5-6 hetet igényelne maximum, s szerintem egy próbát megérne. Hozzáteszem, Petrányi Zsolt az elmúlt időben nem kevés energiával fordult a legismertebb gyűjtők felé, talán a felkínált tartalom nem talált eddig egyértelmű megértésre (elismerésre), de kezdeményezése így is figyelemre méltó. Egyébként mindezeket felvetésnek is szánom, és a honlapomon (www.nemethcollection.hu) a Vitatér/Komment rovatban várom az észrevételeket, reakciókat ebben a kérdésben is. A jelenlegi gyűjteményednek számodra melyek a legfontosabb jellemzői? Ébli Gábor "másik kánon"-nak nevezte egy cikkben a gyűjteményemet. Ezzel nagyon egyet értek, jól kifejezi, amit megtestesít. Felvállaltan konzervatív értékeket képviselek, liberális gondolkodóként. Azonban az általam gyűjtött műveknek van egy csendes lírai alaphangja, és valamennyit összekapcsolja egyfajta drámai tartalom. Magam is csendes, visszafogott módon közelítek ahhoz a szellemi értékhez, amit képviselni szeretnék. Ezt a világot érzem természetesnek. Miért éppen ezt a világot érzed természetesnek? Egyrészt ez összefügg azzal a tanulási folyamattal, amit a gyűjtés jelent számomra. Hiszen állandóan kérdéseket tettem fel, és eljutottam képekhez, művekhez, amelyek esetleges válaszokat adnak ezekre, s továbbiakat nyitnak meg előttem. Hamar kiderült számomra, hogy nem az aktualitásokhoz kapcsolhatók ezek a válaszok. Hiszen az aktualitás pusztul el a leghamarabb. Nyilván vannak aktuális kérdések, amikre frappáns művészeti válaszok születnek, de engem nem ez érdekel. Az alapvető létkérdések foglalkoztatnak. Az igazi érték számomra az a mű, ami egyfajta általánosságban tudja megfogalmazni a dolgokat. Úgy érzem, a gyűjteményemben lévő művekkel nemcsak én kapok válaszokat. Hanem talán közvetíteni tudok általuk valamit, amit az emberek esetleg továbbgondolhatnak. Mondanál a gyűjteményedből néhány konkrét példát? Például Drabik István vibráló, néhol érdes szobrai jól működnek a hetvenes évekbeli Kárpáti Tamás festményekkel. A konkrétság teljes elhagyásával sikerül érzéseiket, morális tartalmakat átadni. Ez az erő, ami a műalkotások által egy térben keletkezik olyan természetes, hogy nem kell megmagyarázni. Amikor valaki ezt megérzi, képes a világot jobban megérteni, s egyúttal az egész életét átértékelni. Ez a katarzis a legtöbb, amit egy jó műalkotás egy embernek adhat. Egyébként Kárpáti Tamás művei tekinthetők a gyűjtemény alapjának, de erőteljesen képviselteti magát Gaál József is, aki sokféle műfajban, változatos technikával alkot: fest, rajzol, sárral bekent, szögekkel kivert bőrfejeket és festett fafejeket készít, miközben műveivel - Kárpátihoz hasonlóan - alapvető létkérdéseket boncolgat. Részben ugyancsak emiatt hangsúlyos elemei a kollekciónak Kovács Péter illetve Földi Péter alkotásai, de fontos szerepük van Molnár Péter képeinek is, amelyek összekötik a Gaál-Kovács-Földi triót, a transzcendens tereket festő Vojnich Erzsébettel és Váli Dezsővel. Drabik István korban kilóg az előbbi felsorolásból. A fiatalabb generációból még kik vannak jelen a gyűjteményben? Nádor Tibor is ennek a generációnak a tagja, bár kiforrott művésznek tartom Drabikhoz hasonlóan. Rajtuk kívül a fiatalabb korosztályból Várhelyi Tímea pasztelljeit emelném ki, amelyekben ugyanaz a dráma szólal meg, mint Gaál József műveiben. Hogyan képzeled el a gyűjteményed nemzetközi kontextusban való bemutatását? Ez a csendes, nyugodt, lírikus hangvételű gyűjtemény sokkal több időt igényel (minden tekintetben), mint mások. Többet kell vele együtt lenni, érzékenységet feltételez. Így ennek bemutatása sem lehet harsány vagy tolakodó, hanem belső erejénél fogva kell, hogy megmutatkozzon. Négy-öt év múlva szeretném megmutatni a világnak, és természetesen önmagamnak, hogy hol tartok és hova vezetett addigra az általam választott gyűjtői út. Egy olyan kiállításban gondolkodom, ahol nemzetközileg elismert művészek - Bacon, Morandi, Giacometti, Dubuffet, Chillida, Tapiés - alkotásaival együtt szeretném gyűjteményem darabjait bemutatni. Látni szeretném, hova jutottam, hogy aztán aszerint fejlődhessen tovább a gyűjteményem. Egy gyűjtemény alakulását milyen objektív tényezők határozzák meg? Adott keretek között kell gyűjteni, mind anyagilag, mind a szellemi szempontokat illetően. Tudomásul kell venni, ha valamit megszerzünk, akkor egy másikat esetleg nem tudunk. Ez nem feltétlenül rossz, a korlátlan lehetőség nagy csapdahelyzet, morálisan nehéz kezelni. Azonban a legfőbb mennyiségi tényezője a gyűjtésnek az idő. Hiszen a gyűjtés nem a képek megszerzéséig tart, hanem, amikor a művet hazaviszi az ember, csak akkor kezdődik vele az igazi "munka". Szellemi információt kapok általuk, és ehhez sok műtárgyat kell nézni, és zenét hallgatni, színházba járni, olvasni. Ez mind hozzátartozik a folyamathoz, amelyekből leszűrhetem a saját mondandómat a világról. Szerintem, az a jó gyűjtő, aki ha hazavitte a dolgait, utána azokon elgondolkozik. Aki nem befelé figyelve gyűjt, az a piac természeténél fogva előbb-utóbb zsákutcába jut. Köszönöm a beszélgetést. Vissza a lap tetejére