A Motívum Motivációi Tisztelt művészetpártoló Közönség, kedves Kollégák Bevallom ennek a kiállításnak a  megnyitása ügyében Motivált vagyok. Nem azért mert a minta, a motívum, mi több az ornamentika világ életemben nagy hatást gyakorolt rám, hanem azért mert a kiállítás címében a példa cselekvésre indító erejét idézi. A motívum motivációjának alliterációja fenomenológiai felütést kínál s egyenesen az eredetiség miben létére kérdez. Az eredeti az itt lét és a messze lét közötti szakadás, pillanatnyi, amely „közöttként” tartja össze mindazt, ami a maga ellentétességében nem lehet összekötött. Visszanyúlás a forrásmotívumokhoz, amelyeket a leépítő visszanyúlással kell ismét szabaddá tenni. Nincs differenciáltság, strukturáltság teljesség, nincs feszültség és intenzitás nélkül, és az előbbiekkel összefüggésben nincs lebegtetés és nyitottság nélkül sem. Az eredetiség éppen abban speciális, hogy létrehoz egy új formát, egy új határt, egy olyan összefüggést, amelyben korábban nem tapasztalt módon kerül felszínre valami. A kérdés már régen nem az, hogy egy adott formán belül maradunk vagy túllépünk azon, mert az igazi kérdés mindig is a formák megteremtésének problémája volt. Sugár Péter építész az ornamentikáról szóló írásában Gottfried Sempert idézi, aki szerint „A tektonikus művészetek kezdeményei ténylegesen és etimológiailag is (tego-texo) a textíliákban találhatók. Az ornamens eredetét Semper a varrásban látta.” A varrás az anyag, a szövetek és anyagok, a textusok végességének, töredékességének beismerése. Egymással össze kell kötni és egyben kell tartani őket” Az én értelmezésemben az élővé tett anyag az ornamentika sajátosságaival rendelkezik egyrészt ténylegesen is megjeleníti az anyag összeszövési-fonási technikáját és ezáltal utal a végtelen folyamatosságra: másrészt egyfajta ornamentális telítettséget adva utal az ornamentika létére, helyettesíti vagy szimbolizálja azt. A gondolatot tovább futtatva: az anyag megelevenítése – roncsolása vagy kis elemekből való összerakása megjeleníti, érzékletessé teszi az áldozathozatal aktusát.(Sugár P. 2006) A textil megváltozott fogalomhasználata alapján az ornamentika kérdéskörét látszólag két irányból végső soron mégiscsak egyetlen szempontból közelítem. Annak a tartalmi szükségszerűségnek a szempontjából „amely a forma és a megjelenése között fennáll. Ez a szerves kapcsolat nem a készülés vagy születés időbeli egyidejűségén vagy egymásutániságán múlik. A textúra jelentőségét, eredetét a falazat korai emlékeivel vagy építészeti metaforáival illetve a díszítő elemek különféle stíluskorszakokban megfigyelhető változataival szokás alátámasztani. A klasszikus paradoxont, amely a testet, mint a lélek házát vagy börtönét teszi fel alapvetésül, a textil szerkezetek ornamentika képző funkcióját a burkolat fogalomkörében, de nem az épület falazatán vagy burkolatain keresztül, hanem az emberi test és lélek eredendő kapcsolatában közelítem meg. A globalizáció kulturális hatásaira reagálunk, amikor a keresztény európaiság kulturális szövetét, a textil és a textus mintázatain keresztül, és egyben annak globális kulturális jelentőségét hangsúlyozva, boncolgatjuk. Ebből az eltérésből már világosan következik, hogy a keresztény Európa nagy ikonikus textil időszakának megértését sem az Európába áramló keleti szövetek, vagy örmény szőnyegek „technológiai” következményeként, hanem a szentírás szövegfelületén, az „eredeti és a tükörkép” kontextusában – a keresztény teremtéstörténet gondolatkörének megfelelve érthetjük meg. A középkori minták mögött mindig szentírási szöveghely jelölhető meg. A reneszánszban azonban már jellegzetesen keverednek a középkor hitbéli, a formálódó újkor természettudományi és az antik hagyományok szövevényes világa. A szövött textilmintázatok technikai vagy műfaji fejlődéstörténetének korai, földrajzilag egymástól elszigetelt területeken zajló folyamatai után, a világkereskedelem illetve a bankrendszer kialakulásának reneszánszkori fordulatától egészen a neo-avantgarde-ig, terjedő hosszú időszakot a textil anyagának dominanciája jellemez. A második fejlődési szakasz eltérését a különféle műformák ezek közül valóban elsősorban az európai festészettel való egyre szorosabb fúziója jellemzi, amely végül az avantgarde mozgalmak képzőművészeti problematikával való azonosulásába torkollott. A minta és a technika viszonyában a mintázott szövet és a szövetre festett minta viszonya abban különbözik, hogy a szövés médiuma a szerkezet, festett mintázat esetében a médium a textil anyaga. Ebben a megközelítésben az eltérést úgy is fogalmazhatnám, hogy a festett mintázat technikai szempontból kémiai, így az anyagba hatoló (az anyag szerkezetét érintő) a szövött ezzel szemben fizikai szintű tehát a tárgyi világ az emberi környezet szerveződésére utaló probléma. A mintázott szövet és a szövetre festett minta ambivalens viszonyát jól megérthetjük, ha tudjuk hogy az első textilfestő kézművesek a 16. században a festőkkel és fametszőkkel, később rézmetszőkkel tartoztak közös céhbe. A kézműves műformák technológiai alapokon szerveződtek, a szövők ennek megfelelően külön céhbe tartoztak. Ez a fordulat vagy inkább hangsúlyeltolódás csaknem négyszáz éven keresztül meghatározó volt az európai kézművesműfajok és később a 19. század képzőművészeti műfajainak meghatározásában. A blokkfestést pontosan olyan dúcokkal és olajfestékkel készítették, mint a fametszeteket. Fametszeteket és rézmetszeteket elsősorban írott szövegek illusztrációjához használtak. Európában az első nyomtatott szöveg a biblia, de hamarosan festményeket és más képeket is hasonlóan reprodukáltak. Jellemző és egyben elgondolkodtató, hogy a korszak nagy vívmánya a fametszéssel történő sokszorosítás hogyan határozta meg a síkműfajok kézműves területeit. Hozzátartozik persze, hogy ez a vívmány eredetét tekintve nem a korszaké és nem is európai. Az azonban bizonyos, hogy a középkor hosszú metafizikus időszakának lezárulásához jelentősen hozzájárult az első nagy itáliai könyvtárak alapítása és a világi tárgyú antik szövegfordítások sokszorosítás útján történő terjesztése. A sokszorosítás a művi újrateremtés, kvantitatív reprodukáló funkciója bizonyult életképesnek, piacképesnek. A kapitalizálódó Európa az abszolút uralmi rend és az egyházi hatalom fölé kerekedő világi hatalom időszakában az enteriőrök belső kialakítása léptékében, méreteiben szűkült és a polgári világ igényeihez alkalmazkodott. A léptékbeli eltérés, az enteriőrök különféle tárgyainak testközelbe kerülése sokat finomított az alakzatokon, de igazi esztétikai áttörést, változást a Jacquard szövőszék, mint a digitális számítási rendszerek alapja, és később a digitális képkezelés (digital print) megjelenése hozott. Ez a változás adta a globális szellemű gondolkodás tudomány és kultúra materiális alapjait. Megint csak nem elhanyagolható, hogy ugyanúgy, ahogyan a block print hátterében az ősi kínai nyomótáblák a Jacquard gép hátterében a kínai húzózsinóros szövőszék áll. A szaktudományosság lokális eredményei (igazságai), fokozatosan előhívták az általánosan is érvényes tapasztalatokat, ezek között azt is, hogy a szövetesség fizikai szerveződési elvei a kémia vagy biológia reproduktív vagy reprezentációs elveiben az anyagok mikro szerkezeteiben általánosan is érvényesek. A léptékváltás a digitális világban nem jelent feltétlen minőségi különbséget. A mintázat nem más, mint a mikro és a makro az egyes és a sokaság az individuális és az általános (történeti) közötti összefüggés. A valóság rendszereinek ebben a „komplexebb” megközelítésében is van hierarchia, de a komplex rendszerek működésére a legkisebb elem is befolyással lehet, a folyamatok végső eredményét egyetlen apró részlet is befolyásolhatja. „Az ember a világkép korszakában, beleágyazódik a világ szövetébe, szinte bele van „gabalyodva”. A világ dolgain keresztül születik meg, a testét, a gesztusait adja, maga az észlelés az, aminek stílusa van. A megismerés behatoló egyre mélyebbre látó szembenállása, a dolgok megragadásának, megtartásának vagy elveszítésének személyesen mediált tapasztalata.” (Rényi A. 2008) M. Novák András „A kortárs művész, mint ornamentikus jel„ címmel írott esszéjéből idézve a tudatos felejtéssel szembeállított történelmi emlékezet kétirányú - a múltból a jövőbe tartó – meghatározottsága a művész feladatául  a textúra és a textus mintázataiban őrzött örökség vállalását jelöli ki.  Napjainkra a világ „fejlettebb része” – az alapkérdések illetve az arra adható válaszok, az élet folyamatos illetve egyszeri (emberi) léte, felelőssége elől kibúvót keresve – megteremtett egy oldalvágányt, amelyen haladva egy második, a tudatos felejtés, elhallgatás végtelenje felé szorítja a korábbi igazságokat. Így ezen a már két végtelennel bíró sínen (múlt és jövő), a valahol félúton megrekedt jelen emberei közül, csupán a rész részének a részét birtokolható és igényelt szelektív tudásból, „csavarlétből” kevesen maradhatnak ki. A kortárs művész még  ilyen …A kortárs művész a rá illetve magára hagyott kérdésekkel viaskodva individuuma, habitusa szerinti szabadsággal használja az előző korok vizuális hagyatékait, jeleit-ornamentikáját, építve, emlékezve azokra a szellemi, filozófiai, tartalmi meghatározásokra, amelyek azok szülői voltak.(M.Novák. 2006) Ebben a megközelítésben az ornamentáció egyben orientációt is jelent a ritmus a mérték vagy a tartam lineáris időbeliségén vagy a szövet megerősítő és a szőnyeg térbeli kiterjesztő jelentéstartalmain túli, a háló összekapcsoló integráló, (multi dimenzionális, és  multikultúrális) textualizáló mintázataiban is.   Barabás Márton képzőművész az ornamentika zenei analógiájáról közölt írásában - korunk e-társadalmának digitális és analogikus mintázataival kerül párhuzamba. „Jólesik saját esendőségünket, végességünket relativizálni, a nagy háló (ornamentika, végtelen textil, stb) részeként megélni. Talán ennek a feloldódás vágynak az egyik tünete az egyéni karakter elmaradása és stilizált figura alkalmazása. Az ornamentális (stilizáló, átíró stb.) időszakok és az individualizáció, egyénítő realisztikus ábrázolásmódok hullámzóan követik egymást. Meglepő belső kényszert érzek ma az ornamentális irányba történő ellépésre, a nagy motívumok, kompozíciók elaprózására, ismétlésekkel teli kiterítésére. Fakad ez a megnyugvásra való törekvésből, a belső, folyamatos ritmusokra való, megadó odafigyelésből is.” A textus - szövet, fonat – a beszéd rendjét jelöli, bár a szöveggel kapcsolatban elsősorban írott dokumentumra gondolunk, görög megfelelője: LOGOSZ. Logosz-aritmosz  azt jelenti tört rész. Viszonyt, arányt, szabályt és számítást is jelent. Bizonyos módon minden interpretáció rendelkezik a bemutatás mozzanatával: mindig önmagában is jelenbelivé teszi azt, amit tisztázni kell. Minden interpretáció kiemel, kivesz valamit a viselkedés és a történés által meghatározott létösszefüggésekből. Az Egy és a sok meghatározásait a határ (perasz) és a határtalanság (apeiria) meghatározásai egészítik ki. Ennek során Platon a számot akként érti, ami az egység és határtalanság” között” van. Ilyen köztes helyzetű a szám, mint határ (perasz), vagyis mint jelentések meghatározott száma, és csak ezek a jelentések teszik érthetővé, hogy mi az, amit mint  Egyet feltételezünk, és ami ugyanakkor határtalan változatokra képes. Ennek a gondolatnak a jegyében köszönetet mondok a kiállítóművészeknek, Erdei Irmának, Golarits Erzsébetnek, Gulyás Katinak, Honfi Katinak, Kapolyi Mártának, Kelemen Katinak, Kónya Kingának, Kubó Évának, Makkai Mártának, Merz Zsuzsának Orient Enikőnek, Páll Zsuzsannának, Pizsik Árpádnak, Polgár Csabának, Szentirmai Zsuzsannának, Szentiványi Székely Enikőnek, Széles Edinának, Széles Juditnak, Sziráki Katalinnak, Varga Anikónak a Táncszinház Galériának a Szövetségnek és a kiállítás rendezőjének Urbán Ágnesnek. Tekintsék meg a kiállítást. Vissza a lap tetejére