Egy jó gondolat, egy jó szobor P. Szabó Ernő Poénos címet adott a szövetség szobrász szakosztálya annak a kiállításnak, amelyre két helyszínen, a székházban és az Árkád Galériában került sor. Nagyon jól hangzik, s mint minden ilyen jól hangzó cím, mást ígér, mint amit valójában kapunk – kétféle értelemben is. Egyrészt azért, mert mint tudjuk, jó szobor még soha nem született meg egyetlen jó gondolatból, hanem egy igen hosszú, összetett alkotófolyamat eredményeként. Másrészt azért, mert viszont a kiállításon nem egy, hanem számos kvalitásos művet találhatunk, a címet tehát így is módosíthatnánk: Egy jó gondolat, sok jó szobor… Ami miatt a kiállítás megrendezését mindenképpen valóban jó gondolatnak mondhatjuk. Ami meg a jó szobor, szobrok megszületését illeti, Lao-Ce  egyik mondata jutott az eszembe, amelyet Gábor Éva Mária szobrászművész adott egyik alkotása címének néhány évvel ezelőtt, ám amely a mostani kiállításon szereplő mű címe is lehetne: „Az út vándora nem ver gyökeret” – mondja a cím, amelyet ebben az esetben nemcsak a művel, hanem a kiállítás egészével, a kisplasztikában megtestesülő kereső-kísérletező lehetőségekkel kapcsolatban is jelképes értelműnek foghatunk föl. Ha ugyanis a két dimenzióban megjelenő művek számára a rajzművészet, a grafika jelenti a független műhelymunka lehetőségét, akkor a szobrászatban a kisplasztika veheti föl ezt a szerepet. Különösen érvényes volt ez az elmúlt évtizedek kelet-európai művészetére. Míg a nagyméretű murális illetve köztéri alkotások szükségszerűen a megrendelői igényeknek igyekeztek megfelelni, gyakran lemondva a szigorúan művészi értelemben vett logika érvényesítéséről, addig a kisplasztika műhely-jellegéből következően teljeséggel önmaga lehetett. De a kevésbé átpolitizált légkörű országokban is kialakult a kettősség a „múzeumi”, a trendekre figyelő „műkereskedelmi” és a vázlat, terv, tanulmány funkcióját is betöltő kisplasztika között, utóbbi újabb és újabb területeket vett birtokba a szobrászat nevében. A kettősség megszüntetése érdekében egyébként az utóbbi években nagyszabású projektek születtek a nemzetközi szcénán belül. Három különböző modell rajzolódott ki. Az elsőt a nagyszabású münsteri SculpturProject jelenti, amelynek keretében a nagyváros legkülönbözőbb pontjain tízévenként rendeznek nagyszabású seregszemlélt, a legtradiconálisabb anyagokból készült művekről a hanginstallációkig, úszó szobrokig. A második a bázeli Art Basel művészeti vásár egyik szekciója, az Art Unlimited, amelynek keretében a profitérdekelt vásárszervezők és galériások együttes támogatásával hoznak létre a művészek olyan nagyméretű műveket, amelyek egyéni kezdeményezésből és finanszírozásból nem születhetnének meg. A harmadik modell a pozsonyi Socha s Object, amelyre szintén évenként kerül sor, galériák, múzeumok, közintézmények és közterek bevonásával, országos és fővárosi támogatással. A magyar szobrászat mostoha helyzetéhez hozzájárul, hogy hiányoznak az ilyen nagy projektek, a nagyszabású köztámogatás. Ennek lett az „eredménye” a millenniumi rossz szobrok sora, a Nemzeti Színház körüli elhibázott szoboregyüttes és az ellentmondásos 1956-os központi szoborpályázat. A nemzetközi kisplasztikai biennálé után a nemzeti kisplasztikai biennálé is megszűnt – anyagi fedezet vagy támogatói szándék híján. Az elmúlt hetekben olyan könyv jelent meg neves szerző „tollából” a kortárs magyar szobrászatról, amelyből a kiadó minden értékelő, elemző részt kihúzatott, így a kiadvány megjelentetése teljesen értelmét vesztette, hiszen épp az értékszemlélet sikkadt el. A MKISZ az utóbbi években sokat tesz azért, hogy a hiányt pótolja, kiadványaival is (249 kortárs szobrász, Ligeti Erika, Dedukció). Újabb lépést jelentett a Dedukció című kiállítás tavalyi megrendezése a szentendrei MűvészetMalomban, amely remélhetőleg folyatódik, biennáléként vagy egyéb szisztémában. Ugyancsak folytatásra érdemes a mostani kiállítás is, amelyen mintegy negyven alkotó járul hozzá a plasztikai értékekről folyó párbeszédhez. Kiváló művek sora jelenik meg a kiállító terekben – a továbblépés záloga az lehetne, hogy a mostani tárlaton főszerepet játszó, ötvenes-hatvanas-hetvenes éveikben járó generációk mellett sikerüljön jobban bevonni a közös gondolkodásba a harmincas-negyvenes éveikben járó művészeket is, hiszen mindenképpen nekik kell átvenniük stafétabotot, szállítani a jó gondolatokat és még inkább a jó műveket. Vissza a lap tetejére