A parttalan út Az Út 1956-2006 című tárlat a Műcsarnokban Új Művészet | Lóska Lajos | 2006. december Fotó: Berényi Zsuzsa + Reflektálás az ÚJ MŰVÉSZET cikkére Paizs László: 1956. november, 2006 Az 1956-os forradalom és szabadság harc 50. évfordulója előtt tisztelgő, több mint kétszáz művet felvonultató, monstre tárlatot láthatott az érdeklődő idén ősszel a Műcsarnokban. Az intézmény és a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége közös vállalkozásának koncepciójáról a következőket olvashattuk a szeptember-novemberi programban. "A kiállítás az 1956-os forradalomra, az ebből fakadó érzelmi és tartalmi következményekre emlékezik a képzőművészet eszköztárával. A kiállítás négy gondolatpárra épül: I. Öröm - Remény, II. Gyász - Elfojtás, III. Túlélés - Menekülés, IV. Változás - Az út. A kiállítás létrehozóinak törekvése, hogy bemutassák, a jelen művészetben miképpen él 56 üzenete." A szöveg tehát egy visszaemlékező, a történelmi esemény előtt tisztelgő rendezvényt ígér. Nem történeti szemlét, amely szigorúan csak az ötven éve készült, illetve az ötvenhat ihlette műveket sorakoztatja fel, sőt nem is olyat, mely arról szól, hogy mit gondolnak a festők, a szobrászok, a grafikusok az ötvenedik évfordulóról. Egyetlen célja az, hogy dokumentálja azt az utat, melyet "a magyar művészek 1956-tól napjainkig bejártak." Ebből az igen tág koncepcióból következett, hogy teljesen parttalanná, az elmúlt fél évszázad művészettörténetét jól-rosszul vázoló szemlévé vált a kollekció, amelynek darabjai között szerepel néhány 1956-tal foglalkozó is. Hogy ez így alakult, ahhoz hozzájárult az is, hogy a pályázatra érkezett, majd megválogatott 76 alkotás kevés volt a Műcsarnok megtöltésére, ezért a rendezők a Magyar Nemzeti Galéria, a Fővárosi Képtár, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum, a Szombathelyi Képtár stb. (raktár) anyagával dúsították fel a bemutatott művek körét. Azt, hogy nagyon nehéz, sőt lehetetlen vállalkozás a magyar képzőművészet történetét az ötvenes évek második felétől napjainkig a megadott négy gondolatpárra felfűzve megjeleníteni, mi sem bizonyítja jobban, mint az a kaotikus kép, ami egy-egy teremben fogadott bennünket: különböző minőségű, különböző években, más-más stílusban, illetve műfajban készült alkotásokat sorakoztattak fel egymás mellett a rendezők. Ahogy haladtam egyik helyiségből a másikba, egyre inkább elhatalmasodott bennem az érzés, hogy időutazáson veszek részt, egy 1989 előtti minden stílust és kifejezésmódot válogatás nélkül prezentáló éves szövetségi tárlaton vagyok, bár ott legalább az a rendezőelv szokott érvényesülni, hogy három évnél idősebb munkák nem kerülhetnek be a válogatásba. A magyar képzőművészet meglehetősen szubjektíven (ha erősebben fogalmazok, önkényesen) a nézők elé tárt ötvenéves történetében eligazodni a művészetkritikusnak sem egyszerű, a művészetet kedvelő érdeklődőnek pedig szinte megoldhatatlan feladat. Egy példával élve, a bal oldali első teremben, az öröm-remény szekcióban - többek között - két festmény függ egymás mellett a falon: Czimra Gyulának 1956-ban készült, figurális, metafizikus, kicsit naiv, kereveten fekvő női aktot és egy a lábánál ülő macskát enteriőrben bemutató vászna, mellette Tolvaly Ernőnek harminc esztendővel később született nagyméretű, színes négyzeteket ábrázoló nonfiguratív triptichonja (Reflex II, 1986-87). Nézem a két képet, amelynek tulajdonképpen semmi köze nincsen egymáshoz, és hiányérzetem támad: fogódzókat keresek, rendet, logikát, valami koncepciót: kronologikus, műfajok vagy témák szerinti, stiláris vagy bármilyen más rendezőelv alapján történő csoportosítást. Kiállítási enteriőr Lossonczy Tamás, Martyn Ferenc, Barta Lajos és Korniss Dezső műveivel De ne szaladjunk előre, kezdjük a kályhánál! Az entrée impozáns. A bejáratot fekete kapu keretezi, benne képernyők, a képernyőkön az 56-os forradalom eseményeit felvillantó filmés híradórészletek peregnek. Alatta áthaladva egy sikátorba érünk. A keresztbe futó szűk folyosó egyik oldalán a múltat látjuk. Szemben a belépővel, a teremsor bejáratának két oldalán feltűnik Csáki Maronyák Józsefnek Az úttörő felköszönti nagypapát című (1950) zsánerbe oltott szocreál festménye, valamint Kerényi Jenőnek a Milói Vénusz kicsinyített mását kezében tartó, munkást és a dolgozó nőt ábrázoló, kétalakos, rosszul sikerült kompozíciója (Szocialista kultúra, 1958). Ha visszafordulunk a kijárat felé, velük szemben két (társadalomkritikus) konceptuális festmény ötlik a szemünkbe. Tót Endrének a képén a magyar trikolór középső mezőjében megjelenik az 1956-os, majd alul nagyobb méretben az 56 évszám (Magyar trikolór, részlettel, 1994). Mellette Türk Péter Kérdőjel-sorozatának két darabja. Az egyiken fehér képmezőben piros x motívum és kérdőjel látható, a másikon a képmező piros-fehér-zölddé válik, egy kérdő-, egy felkiáltójel és egy újabb kérdőjel jelenik meg rajta (Cím nélkül 1-11, 1979). Ha újra megfordulunk, egy hosszú fekete folyosót látunk, melyből jobbra-balra termek nyílnak: ez tehát az út, amit időben és térben is be kell járnunk. Az installáció jó, egyszerre monumentális és nyomasztó, ilyen lehet Kafka kastélya vagy a Kékszakállú herceg vára belülről. A számomra megválaszolhatatlan kérdések csak azután következtek, miután Lao-cere gondolva elindultam az úton. Az első terem az örömé és a reményé. E teremről már szóltam. Itt látható a már említett Czimra- és a Tolvaly-kép. Nézelődöm tovább. Megállok Szőnyi István pocsolyát és benne tükröződő kerítésrészletet ábrázoló, szűkszavúan sokatmondó festménye (Zivatar után, 1955) előtt. Ennek szomszédja Nádor Tibornak jó ötven évvel később készült Körfolyosója (2001). Az oldalfalon Csernus Tibor ismert, sokat reprodukált szürnaturalista Újpesti rakpartja (1957) munkája, nem messze tőle Lukoviczky Endre kockákból összerakott 2006-os új Golgotája. Vajon miért kerültek egymás mellé? Talán az egyik, a régen készült reprezentálja a múltat, a másik, az új, a jelent. De miért éppen ezek a festmények láthatóak egy teremben, és miért nem mások? Kiállítási enteriőr Ferdinánd Judit, Gaál József, Lakner László, Bátai Sándor és Polgár Rózsa munkáival A következő helyiségben - ez még mindig az öröm és a remény szekció - egy kivételtől eltekintve csupa nonfiguratív mű sorakozik egymás mellett, tűrt és támogatott nonfiguratív munkák. Itt a társaság egyik felét legalább az a művészettörténeti momentum összeköti, hogy valahányan európai iskolás mesterek (Korniss Dezső, Martyn Ferenc, Barta Lajos, Lossonczy Tamás), bár munkáik későbbről valók. Lossonczy Jó és gonosz harca című (1957-71) vászna többé-kevésbé még a témába is illő. A szomszédságukban viszont már egy másik generáció (Gerzson Pál és Baska Józset) dekoratív nonfiguratív festményeit tekinthetjük meg. A forradalomra azonban igazándiból egy kisméretű rajz, az 1956-ban kivégzett képzőművészeti főiskolás Komondi Sándornak az Önarcképe utal. A gyász-elfojtás témakörön belül egymás szomszédságában láttam Kárpáti Tamásnak Jézus megkísértése (2003) és Nádler Istvánnak a Temesvár-Bukarest (1989) című kompozícióját. Tagadhatatlan, hogy van bennük valami közös: mind a kettő sötét tónusú. Az össze nem illő képek egymás mellé sorolására egy újabb példa: (a tematika még mindig a gyász és az elfojtás, csak a terem más) Ország Lili elektromos panelek ihlette nonfiguratív műve (Kék kép I-II, 1977) és Varga Zsófi házfalakat ábrázoló, stilárisan és időben az első alkotástól igen messze eső monotípia szériája függ egymás mellett békésen (Budapest I-IV, 2006). Végezetül még egy utolsó ellentétpárt említenék. Egy falon látható Kürthy Sándornak a Kornisséra igen csak emlékeztető kalligráfiája (Kalligráfia I-II, 1978) és az expresszíven festő Sváby Lajos Zászló (1973) című munkája. A festmény érdekessége, hogy a zászlórudat tartó figura mögött nem piros-fehér-zöld vagy lyukas zászló lobog, hanem vörös. Érdemes egy pillantást vetni a grafikai teremre is. Már csak azért is, mert itt relatíve több mű szól az 1956-os forradalomról, így Jakovits József Forradalom-sorozata, valamint Szalay Lajos 1956-ban készült rajza (Cím nélkül, Xl, 1956). Pásztor Gábortól viszont a Fortissimo (1966) szerepel, pedig ő is nyomtatott 56-os litográfiát, a címe is az, hogy 1956(1). A ki nem állított műveket sorolva, nem került a falakra Szőnyi István e témát feldolgozó lapja, a Gyász(2) (1956), Major János Akasztott embere(3), de Somogyi Győző 1956-os grafikája sem. Kiállítási enteriőr Regős Anna installáviójával, az előtérben Kis Miklós és Szigeti Csongor közös munkája Ezek után vegyük szemügyre néhányat a forradalmat konkrétan is bemutató alkotások közül is, mivel elvétve bár, de ilyenekkel is találkozhatunk! Tót Endrének az ötvenhatos számra és a magyar trikolórra komponált munkájáról már szóltam. Pajzs Lászlónak repeszdarabok lyuggatta házfalat megidéző képét konkrét élmények ihlették (ugyanezt a motívumot dolgozta fel Farkas Ádám golyónyomtól sértett, törött oszlopot ábrázoló, Pécsett látható emlékművén). Budaházi Tibor komor írásos alkotásán a következő szöveg olvasható: Ki volt Jan Palach Prága 1969/ Ki volt Bauer Sándor 1956/ Ki volt Moyser Márton Brassó 1970. Régi, a forradalom történéseit dokumentáló fotókról készült szitanyomatok vannak Polgár Ildikó porcelánlapjain (Dokumentumképek az 1956-os forradalom és szabadságharcról, 2006). A kiírásban megfogalmazottak ihlették Baksai József nagyméretű, sötét színű, plasztikus triptichonját (Gyász, Remény, út, 2006). A leglátványosabb mű azonban kétségtelenül Regős Annának az apszisba helyezett, felakasztott fehér ingek sorából álló fali installációja, mely ingek közül egy, az utolsó véres (1956 Kollektív megemlékezés 2006.) Kis Miklós és Szigeti Csongor közös, hangokat hallató munkája egy heverőt ábrázol párnával és paplannal. Az ágyneműn 56-os fotók nyomatai látszanak, és ha közel megyünk az objekthez, néha gépfegyverropogást is hallunk. Nekem erről a lövések zajától hangos ágyról Németh Ilonának a Többfunkciós nő (1996) című hanginstallációja jutott eszembe, ami nem más, mint egy erotikusan sóhajtozó bordó kanapé. Ezek a hangok vitathatatlanul jobban illenek a heverőhöz, mint a géppuskaropogás. Nagyon nehéz a kritikus dolga a jelen esetben. Ha szigorú akarok lenni, azt mondhatom, hogy egy olyan 1956-ra emlékező seregszemlét láttam, melyen a művek nagy része nem a forradalmat idézi, sőt továbbmegyek, bármilyen, a magyar művészetet az Európai Iskolától az új figurális festészetig tárgyaló tárlaton szerepeltethetők lennének. Egyszerűbb és célravezetőbb lett volna tematikus kiállítást rendezni, amely csak 1956-ról szól. Anyag ugyanis van bőven, csak össze kellett volna gyűjteni. Szalay Lajos éppen úgy készített a forradalomról rajzsorozatot, mint Lossonczy Tamás(4), ezeket is be lehetett volna mutatni, nem csak a Jakovitsét. Az anomáliák a szoboranyagban, ami a kiállításnak talán a legesetlegesebb része, még fokozottabban jelentkeznek. Az eseményekre konkrétan utaló plasztika talán nincs is. Miért nem állították ki az 1956-os emlékművek legjavának makettjeit 1989-tói napjainkig? Emlékszem, az 1989-es Budapest Galériában megrendezett kiállításra számos pályamű érkezett, közülük azóta több meg is valósult, például Jovánovics Györgynek mára klasszikussá vált emlékműve(5). Kevés az igazán szép évforduló a magyar történelemben. Az 1848 mellett 1956 ilyen, mert a magyar nép tettekben is megnyilvánuló szabadságszeretetét és zsarnokság iránti gyűlöletét szimbolizálja. Nem szabad történelmi amnéziába esnünk. Ennek elkerülését szolgálják többek között az évfordulók, a nemzeti ünnepek, és erre valók a képzőművészeti megemlékezések is. Az idei nem sikerült túlságosan jól, de már elkezdhetünk készülni egy újabb kerek évfordulóra (mondjuk, a hatvanadikra). (Műcsarnok, X. 11-XI. 12.) Jegyzetek (1) Solymár István: Mai magyar rajzművészet. Bp., 1972, 129. (2) Köpöczi Rózsa: A grafikus Szőnyi. Zebegény, 2000, 123 (3) Sümegi György: Kép-szó, Képzőművészek 56-ról. Bp., 2004, 145. (4) Sümegi György ua., 16-22. (5) Lóska Lajos: Emlékmű 1956 mártírjainak. Új Forrás, 1990/2., 89-91. Reflektálás az ÚJ MŰVÉSZET cikkére AZ ÚT 1956-2006 című kiállítás 2006.10.11.-11.12. Műcsarnok Észrevételeim, pontosítások! 1.) a kiállítás nyitott, semmilyen szervezethez való tartozás nem feltétele a kiállításon való részvételnek! Új, még ki nem állított művekkel lehet pályázni (FELHÍVÁS szövege) 2.) a műveket szakmai zsűri válogatja, a kiállítás nyílt beadásos. A zsűri kétfordulós. (FELHÍVÁS szövegéből) Zsűri jegyzőkönyv: 320 művész pályázott 540 művel. A zsűri 82 művésztől válogatott be. 3) a kurátoroknak illetve a zsűri tagjainak joga van művészeket, illetve műveket a kiállításra meghívni. (FELHÍVÁS szövegéből) Zsűri jegyzőkönyv adatai: 112 művész alkotását kérte el intézményektől, gyűjtőktől vagy műteremből. 4) Öröm-Remény, Gyász-Elfojtás, Túlélés-Menekülés, Változás-Az Út Ez a gondolatsor a szellemi alapja a 194 művész 250 alkotását bemutató tárlatnak (AZ ÚT kiállítás ismertető szöveg, megjelent 3000 példányban + a Műcsarnok honlapján) 5) a kiállított művek egy részét országos, nyílt, felhívásos pályázati anyagból válogatta a zsűri, másrészről állami és magángyűjteményekből, magántulajdonból kerültek a kiállításon bemutatásra (AZ ÚT ismertető szöveg, megjelent 3000 példányban + a Műcsarnok honlapján a FELHÍVÁS alapján) 6) Bizonyítják, hogy a művek közötti érzelmi és tartalmi kapcsolat időtől, tértől független. A mondanivaló, a gondolat az összekötő elem alkotás és alkotás között. A kiállítás létrehozóinak törekvése az volt, hogy feltárják, az elmúlt évtizedek és a most született művek közötti folyamatosságot. 56 élménye élt és él az időben távoli és mai művekben egyaránt. A művészet képes a szabadság egyetemes gondolatának közlésére, bizonyítván autonómiáját és azt a tényt, hogy ha hamis útra téved, hiteltelenné válik. Láthatjuk a kiállítás indító "alkotásán" a szocialista realizmus téveszméjét. (Az Út ismertető szövegéből, megjelent 3000 példányban + Műcsarnok honlapján) 7) ... az irodalmi esteket, illetve a filmprogramokat felkért kurátorok válogatják, illetve állítják össze. (FELHÍVÁS szövegéből) 8) a kiállítás felhívása és a kiállítás koncepciója sem tette lehetővé az 56-os emlékmű makettjeinek beemelését a kész műalkotások közé. (FELHÍVÁS szövege: "... Második forduló: az előválogatott művek kapnak meghívást, ahova már kész művet lehet beadni ...") Személyes megjegyzés: Rendkívül sajnálom, hogy a kritikus nem vette észre, a műveket a gondolatiság, a tartalmi összefüggés kötötte össze. A kiállítás érdekessége és számomra bizonyító ereje abban volt, hogy stilárisan, térben, időben távol lévő alkotások, világosan érzékelhető rendszer, tartalmi összefüggések alapján rendeződtek. A kiállítást az installáció segítette színdinamikájával éppen úgy, mint szerkezetével. A bevezetésnek is megvolt a dramaturgiája, hiszen a két ellentétes megfogalmazás került bemutatásra a belépésnél - a történelmi hitelesség jegyében dokumentumfilm készítette fel érzelmileg a látogatót. Kolonics Ilona: Így történt c. (Kádár vallomása alapján készült film, mely 56-ot mint ellenforradalmat mutatja be) ellentétként a külföldi tudósítók filmje az 56-os forradalomról: "Magyarország lángokban" címmel. A kiállító térben tudatos kiválasztásként került a két "szocreál" alkotás, és a hősi halált halt, a forradalomért elesett képzőművészeti főiskolások megmaradt és felkutatott művei, tanulmányai egy penge falra, de hangsúlya és jelentősége volt az ellentétes oldalakra való elhelyezésüknek. Továbbiakban, még az is, hogy a szocreál "alkotásokkal" szemben, mint ahogy írja a kritikus is, Tót Endre és Türk Péter művei kerültek, szintén nem véletlenül. Sajnálom, hogy a kiállítás folyamán nem értette meg a művek egymásmellettiségét és azok kapcsolódásait, mint ahogy azt sem, hogy Kis Miklós és Szigeti Csongor installációja, maga az ágy, amelyben az álmok még ma is 56-ról szólhatnak. Vagy például az Ország Lili és Varga Zsófi művei közötti összefüggést, amely pregnánsan példázza azokat a szálakat és gondolati közösséget, amely a két művet, művészt összeköti "távolságuk" ellenére. Reményeim szerint a 7600 látogatót megérintette ez a tartalmi összefüggés, amely a ténylegesen térben és időben néha távollevő alkotások között létezett és a kiállításon jelen volt. A kiállítás sajnálatos módon csak 28 napig volt nyitva, mégis a látogatók száma és a rendkívüli érdeklődés eredményeként a Műcsarnok 2006 évi leglátogatottabb kiállítása volt. Ez lehet, hogy nem érdem, de tény. Nem vitatkozni szeretnék, csak rendkívül sajnálom, hogy a művészettörténész nem vette a fáradságot és a kiírást, vagy felhívást nem olvasta el, nem tájékozódott se a művészettörténész kurátornál, se a kiállítás főkurátoránál a pontos adatokról. Olyan dolgokat kér számon, amely a kiírásnak nem felel meg. Téves számszerű adatokat közöl. Viszont számomra egy örömteli kritikát mond, amely a kiállításnak óriási érdeme, hiszen igaza van, hogy "...a művek nagy része nem a forradalmat idézi ... sőt továbbmegyek, bármilyen, a magyar művészetet az Európai Iskolától az új figurális tárgyaló tárlaton szerepelhetők lennének ..." A kiállítás célja az volt, hogy bebizonyítsa a magyar művészetben az ötven év alatt kiváló, alkotások születtek, amelyek tartalmilag a pályázati kiírásunkra beadott, zsűri által elfogadott alkotásokkal gondolati, emocionális összefüggésben vannak. Hiszen ez volt a kiállítás célja is, ezt fogalmaztuk meg, idézem:  "Reményeim szerint Önök bejárják a kiállítás útját, és a műveken keresztül megértik, hogy a művészet ereje függetlenségében, szabadságában van. A műveket stílusbeli sokszínűségük ellenére a négy gondolat pár kapcsolja össze, a korban és időben távol eső alkotásokat alkalmassá teszi az együtt való megjelenítésre. Kérem Önöket, a művek mondanivalójának segítségével, járják be és értsék meg azt az utat, amelyet a magyar művészet politikai elzártságunk és bezártságunk ellenére bejárt, bizonyítva művészetünk egyetemes kultúrához való tartozásának evidenciáját" Vissza a lap tetejére