Kis kortárs művészeti topográfia A New York-i artworld aktuális tendenciái Balkon | Erdősi Anikó | 2006/2 MoMA enteriőr Arthur Yound Bell helikopter modelljével A művészet és a pénz találkozási pontjairól sokat tudó, és a magántőke aktív művészettámogatásához szokott New York-iakat is megmozgatta a hír, amikor tavaly májusban David Rockefeller bejelentette, hogy százmillió dollárt adományoz a világ egyik legismertebb és legnépszerűbb múzeumának tartott MoMA-nak, amelynek kertjében ünnepelte június 12-én kilencvenedik születésnapját. A család és az intézmény története a kezdetektől összefonódik. 1929-ben David Rockefeller édesanyja két barátnőjével, Lillie Bliss-szel és Mary Quinn Sullivan-nel alapította az időközben világhírt szerzett múzeumot, amelynek elmúlt félévszázados történetében fia - hol igazgatóként, hol támogatóként, de - állandó szerepet játszott. A David Rockefeller által felajánlott összeg révén, amely az eddigi legnagyobb pénzadomány az egyébként sem rosszul támogatott múzeum krónikájában, a jelenlegi igazgató, Glenn Lowry szerint az adományozó "azt bizonyította, hisz benne, hogy a jövő legalább annyira érdekes lesz, mint a jelen"(1) (www.moma.org). Az biztos, hogy a jelen határozottan más képet mutat, mint öt évvel ezelőtt. Négy és fél év telt el az amerikai társadalmat és gazdaságot megrázó terrortámadás óta, amelynek egyik hatásaként sokan a műpiac visszaesését, mások éppen hogy ellenkezően, a befektetések e területre való irányulását vetítették előre. Kinek lett/lesz igaza, és vajon hogy néz ki ma a kortárs művészet és a műkereskedelem világ fővárosának is tartott metropolisz művészeti térképe? A MoMA bejárata az 53.utca felől A kortárs művészeti élet szereplőinek, eseményeinek és mindenkori aktuális tendenciáinak halmazát Artur C. Danto 1963-ban alkotott terminusának köszönhetően ma már egyetlen szóval artworld-ként emlegethetjük. A New Yorkban élő filozófus által jegyzett, eredetileg némi iróniával átitatott terminus mára teljesen elterjedtté vált, legalábbis az inszájderek, azaz a művészek és szakemberek között. Az artworld-ön belül gyakran hallhatunk a lokális és globális artworld-ök megkülönböztetéséről: az előbbi általában országok, illetve nagyobb városok művészeti életére vonatkozik, az utóbbi jelentése azonban meglehetősen nehezen meghatározható. Ugyanakkor tény, hogy számtalan átfedés van köztük, bár személyi-, illetve intézményi kapcsolathálózatuk teljes egészében senki számára nem látható. Ahogy az sem, hogy hol és hány ponton fonódnak össze gazdasági és politikai érdekeltségekkel, tendenciákkal. Az viszont biztos, hogy a kortárs művészeti életszövete az elmúlt évtizedekben világszinten, egyre kiterjedtebb, összetettebb és intézményesültebb lett. Egyre keményebb játszmák zajlanak nemcsak a piaci, de a gazdasági folyamatoknak ugyancsak kitett non-profit szcénában is. A nagy atlasz esszenciális, kicsinyített másaként is tekinthetjük a központi szerepéhez nagyon is hozzászokott New York aktuális művészeti térképét, ahol a domináns piac erői egyre inkább behálózzák a non-profit szereplők mozgásterét is. A legjobb példa erre a kommerciális galériák utóbbi években felerősödő "fiatalítási" törekvése, amely mára elérte a képzési központokat, a non-profit szektor részét képező állami és magán művészeti iskolákat. Nem ritka eset, hogy a galériák a frissen végzett művészekből szemezgetnek a következő kiállítási periódusra. "Tíz évvel ezelőtt senkinek nem jutott volna eszébe iskolai kiállításokra járni" - mutat rá a galériák változó irányultságára Magda Savon, a huszadik évfordulóját ünneplő Postmasters Galéria tulajdonosa (www.postmastersart.com). A galériákban bemutatott fiatal művészek jövőjét gyakran már az első egyéni kiállításuk eldönti. Ha eladásilag sikeresek, akkor a galéria természetesen tovább dolgozik velük, ha viszont nem kapnak el jó hullámot a vásárlói trendekből, hamar megválnak tőlük. A fiatalok felfuttatásának hátterében álló befektetői szemlélet arra épít, hogy a még ismeretlen, így olcsón "begyűjthető" művészek közül később legalább egy vagy kettő befut, ez pedig a sokszor irreálisan megugró áraknak köszönhetően sokszorosan megtérülő befektetést jelent. Jó példa erre a még mindig fiatal, de az egyik legfelkapottabb, legmagasabb árú New York-i festő, John Currin esete, akinek a munkáiról öt éve még alig tudott valaki, vagy a presztízsű Gagosian Galéria által képviselt Damien Hirst-é, akinek a munkái, az alig egy évtizeddel ezelőtt tetőző fiatal brit művész(eti) hullám éllovasaként ma csillagászati árakon kelnek el. Reockefeller szoborkert részlete A piaci szempontok beszivárgásának folyamatával is magyarázható, hogy a nagy presztízsű, egykori non-profitból néhány éve a MoMA fiók intézményévé vált P.S.1 Kortárs Művészeti Központ tavaly bemutatott, a legfiatalobb tehetségek összegyűjtését megcélzó Greater New York című kiállításán szereplő 160 művész 90%-a galériákhoz és művészeti iskolákhoz kötődik, ráadásul kb. az 50%-uk a Columbia Egyetem művészképzésében vett, illetve vesz részt - mutat rá a nyilvánvaló személyi összefonódásokra Jerry Saltz, a Village Voice népszerű kritikusa. Mindezekkel összefügg a profitorientált galériák elsőre logikátlannak tűnő eladói attitűdje. Ha valaki ma magánemberként, ismeretlenül bemegy egy Chelsea-i galériába és rámutat egy műre, hogy szeretné megvenni, nagy valószínűséggel nem az árat és a fizetési formára vonatkozó kérdést kapja válaszul, hanem azt, hogyha megadja elérhetőségeit, felkerülhet a várólistára, illetve hamarosan felveszik vele a kapcsolatot. Ez csak ritkább esetben jelenti azt, hogy a képre már alkudott egy vagy több vevő: általában az áll a háttérben, hogy a galéria hosszútávú érdekeit előtérbe helyezve ismertebb magángyűjteményekbe és múzeumokba szánja az általa közvetített műveket, ezért inkább kivárja azok vásárlási ajánlatát. A most adott kedvező piaci körülmények között pedig ezt meg is teheti. A galériák és dealerek mára már semmit nem éreznek a 9/11-et követő gazdasági hullámvölgyből. Bár közvetlen hatása az volt, hogy többen tönkrementek és eltűntek a térképről, akik túlélték a kritikus időszakot, az utóbbi három évben egyöntetűen felfelé ívelő, dinamikus piacról, eladási sikerekről számolnak be. És még, ha mindenki tudja is, hogy ezt a felpörgést jórészt a befektetői spekuláció okozza, csak nagyon kevesen maradnak kívül ezen a fősodron. Ezek közé sorolható a SoHo-ban maradt néhány olyan komoly galéria, mint a fiatalobb Spencer Brownstone vagy a szakmában már öreg rókának számító Jeffrey Deitch, Deitch Project néven ismert galériája, illetve a művészek lakta Williamsburg-ben próbálkozó újabb, de ígéretes galériák, mint az orosz sült tésztáról elkeresztelt Pierogi, vagy a régebbi, és időközben Chelsea-ben is "fiókot" nyitott, de Brooklynban még mindig fontos szerepet játszó Roebling Hall. A New Museum of Contemporary Art látványterve A fentiekből logikusan adódik, hogy a nagy almának becézett városban nemcsak a galériák, de a művészek koncentrációja is a legmagasabb a világon. Pontos adat a folyamatos cirkuláció miatt nincs, de becslések szerint a város öt körzetében együttvéve több mint százezer művész él. Nagy részük, Brooklynban és Queens-ben, Manhattant ma már csak a befutottabbak, nevesebbek engedhetik meg maguknak. Brooklynon belül Greenpoint, Dumbo és a már említett Williamsburg városrészek a legkedveltebb célpontjai a fiatal feltörekvő művészeknek, dizájnereknek, magángalériáknak és non-profit szervezeteknek. S bár az utóbbi évek alatt itt is megindult felfelé az ár- és figyelem-ráta, a bérleti díjak még mindig sokkal kedvezőbbek, mint Chelsea-ben. A lakosság jellemzően fiatal értelmiségiekből, művészekből áll, az utcaképet pedig - különösen Williamsburgben - a galériák mellett kis európaias kávézók, éttermek, antikváriumok, és a fiatal, ismeretlen, de ambiciózus divattervezők üzletei határozzák meg. A komolyabb múlttal és/vagy tőkével rendelkező galériák és dealerek negyede most Chelsea, amely egészen más képet mutat. A Manhattan szigetének nyugati folyópartján elterülő, egykor rakodó, ma pedig "művészeti befektetői körzet" az elmúlt években szinte teljesen megtelt galériákkal. A trendi, minimál dizájnnal és egymással versenyző árakkal futtatott galériák és közönségük, az itt maradt nagy számú töltőállomás és autószerelő műhely aktív életének látványával együtt különös atmoszférával bír. Ám kevésbé az atmoszférának, mint inkább a művészeti invesztáció hullámának köszönhető New York aktuális galéria negyedének folyamatos felértékelődése: míg a kilencvenes évek végén olcsón vett ingatlanjaikba költözhettek be az első, ideköltöző galériások, a mostanában csatlakozók már csak magas árakon tudják bérelni helységeiket, amelyekben, részben ebből adódóan, csak a biztos befutókat igyekeznek reprezentálni. Ez pedig azt jelenti, hogy a szélesedő skálájú, és egyre inkább egymásba olvadó művészeti kifejezési eszközök ellenére még mindig a festmény és a fotó műfaja a meghatározó - panaszolja a több médiaművésszel dolgozó galériatulajdonos, Magda Savon. A vásárlók jellemző többségét amúgy a negyvenes éveikben járó, a Wall Streeten, vagy a reklám- és médiavilágban sikeres fiatal városi üzletemberek teszik ki. A mai New York-i művészeti piac legfőbb jellemzője tehát, hogy "mohó és kompetitív” - ahogy Harry Stendhal, az experimentális filmre koncentráló, és ennek szellemében nemrég egy remek Jonas Mekas kiállítással is előálló Maya Stendhal Galéria társtulajdonosa fogalmaz. Kiállítás megnyitó, 2005, CUE Foundation Emellett az agilis, nagy felszívó erőt jelentő áramlat mellett léteznek a non-profit művészeti galériák és szervezetek. Bár a támogatási hátterükből adódóan ők sem érintetlenek a gazdasági tendenciáktól, sőt, az egyik fontos szerepük, hogy a hektikus befektetői folyamatoknak kitett artworld-ön belül egy, a fent leírt erőktől legalább némileg függetlenebb terepet nyújtsanak a művészet számára. Az első amerikai non-profit szervezetek létrejöttét a hatvanas években a kormány által létrehozott National Endawment for the Arts (NEA) tette lehetővé. Egy 1969-es adóreformnak köszönhetően felerősödtek a kultúrát célzó egyéni és vállalati támogatási törekvések: a non-profit művészeti intézmények működése a mai napig - a jellemző európai struktúráktól eltérően - nagyrészt a magántőke adományozásain alapszik. A művészeti mecénások toplistáját még mindig olyan, az elsők között létrejött alapítványok vezetik, mint a Lilly Endowment, az Andrew W. Mellon, az Annenberg vagy a Ford Alapítvány. Traffic, Exit Art Biennale, 2005 Általánosan jellemző adat, hogy a non-profit szervezetek támogatási bevételeinek 90%át a magántőkéből eredő finanszírozás teszi ki, és csupán 10%-a az állami forrásokból nyert támogatás.(2) Ez a magánalapítványok, illetve a művészettámogatás történeti tradíciója mellett az ösztönző adórendszernek is köszönhető, amely például a vállalatoknak jelentős, 2%-os adókedvezményt kínál művészettámogatási tevékenység esetén - mutat rá Rebecca Gee, a legrégebbi, nagy presztízzsel bíró New Yorki non-profit, a White Columns fejlesztési igazgatója (www.whitecolumns.org). A non-profitok másik, szintén az eltérő jogi környezetből adódó bevételi forrása a kiállított műtárgyak eladási órából őket megillető 25%-ból, valamint a kiadványok és sokszorosított alkotások forgalmazásának lehetőségéből származik. Kiállítás megnyitó, 2005, White Box, Chelsea A felerősödött befektetői jelenlétének egyik áttételes, de fontos hatása az is, hogy a non-profit intézmények kurátorainak, de még a függetlenként dolgozóknak is egyre nehezebb a piaci erők által működtetett, és egyre bonyolultabb közegben, magára a művészeti produktumra koncentrálni. "Az elmúltévekben, mint kis, induló szervezet főleg a velünk dolgozó szakemberek, művészek és kurátorok munkájára koncentráltunk, de a tevékenységünk kiterjedésével mára elengedhetetlenné vált, hogy egy intézményesebb és a támogatások megnyerésére több energiát fordító struktúrával dolgozzunk" - mondja Veronica Mijelhson, a nyolc éve alapított, fiatal művészeknek és a kurátoroknak lehetőséget kínáló brooklyni NurtureArt nevű non-profit argentin származású galériaigazgatója (www.nurtureart.org). Úgy tűnik, hogy a művészeti világpiac fővárosában non-profit művészeti szervezetet vezetni éppen olyan, mint erős áramlattal szemben úszni. És a meglévők ezt is teszik, hogy csak egy példát említsünk, a piac által még mindig csak elvétve keresett médiaművészetek támogatásával, mint ahogy azt az egykor a P.S.1.-ban dolgozó Clair Montgomery által szintén 1997-ben indított Location One néven a Green Streeten, a SoHo-bon található, nemzetközi profilú szervezet (www.location1.org). Kiállítási enteriőr, 2005, White Columns Az egymásba fonódó intézményi hálózat kereszteződései a szintén döntően magánalapítású és máig a magántőke által támogatott múzeumok, amelyek végül felszívják a non-profit és profit galériák által kiszűrt művészeti produktum egy részét. Ők a galériák és a művészek fő célpontjai, és a gyűjteményezés mellett New Yorkban manapság a legjellemzőbb tevékenységük, hogy új ruhára cserélik le a régit. A MoMA nyitotta a sort tavaly ősszel, a következő években pedig a kortárs művészeteknek szentelt, magánalapítású New Museum és a Volks Art Museum költözik új, az aktuális múzeumépítészeti irányzatokat követő épületekbe. A múzeumépítkezési lázat nemcsak a világtendencia követésére irányuló törekvések ösztönzik, hanem a 9/11 utórezgésének is betudható ingatlanfejlesztésekre vonatkozó állami és magánalapítványi támogatások megszaporodása is. "Mi is ennek köszönhetjük, az épület új homlokzatát és a hozzá tervezett előparkot" - mutat rá saját intézményének példáján keresztül Tumelo Mosaka, a Brooklyn Museum kortárs művészeti kurátora. Az említett jelenségek nyilvánvalóan tanúskodnak két dologról is. Az egyik, hogy a kortárs művészet egyre komolyabb piaci tényezőként van jelen, tehát egyre nagyobb hatalommal bír a kulturális és gazdasági szférában egyaránt, és ez a jelenség kivetíthető az egész világot átfogó, nagyobb távlatú művészeti látképre is. A másik pedig az, hogy a glóbusz gazdasági súlypontjának fokozatos, Kelet-Ázsia felé történő eltolódásának a kortárs művészetben is érzékelhető jelei ellenére jelenleg úgy tűnik, hogy az artworld világtérképén New York még mindig tartja vezető pozícióját. Kiállítási enteriőr, Mary Boone Gallery Az pedig már személyes vélemény, hogy ebben a "megkeményedett" és "keménykedő" struktúrában a félig láthatatlan, félig szervezetlen, a fiatal művészek alkotta társadalmi szöveten fel-feltűnőjelenségek, platformok (ld. pl. www.16beavergroup.org), privát és félprivát szalonok, lakáskiállítások és egyéb megnevezetlen kreatív csomópontok egyre értékesebbé válnak. A cikk a Magyar Állami Eötvös Ösztöndíj támogatásával készült. Elkészüléséért a cikkben említett kollégákon kívül köszönettel tartozom még Alessandro Cassin-nak, Rita Ackermannak és Berecz Ágnesnek. (1) Jerry Saltz Lesser New York, Village Voice, 2005. március 29. (2) The Faundation Center, Foundotion Giving Trends 2005, p.5. Vissza a lap tetejére